Rátalálás

Huszonhét éves vagyok. Szilárd. A kommunikáció szakot végeztem az ELTE-n, aztán kikerültem a reptérre. Azóta is ott vagyok. Ma már a földi check-in csoportját vezetem.

Ferihegyen mindenki siet. Aki nem siet, az elveszett, és azt hiszi, hogy siet. Ezt megtanulja az ember. Azt is megtanulja, hogy a papírokat, a súlyhatárokat, a sorban állás íratlan szabályait soha nem lehet véglegesen tudni. Mindig jön valaki, aki másképp érti.

Szeretem a nyüzsgést. Nem az izgalom miatt – az ember hamar hozzászokik mindenhez. Inkább azért, mert a zajban a csendek jobban érződnek. A pillanat, amikor az utolsó utas is elment a kapu felé, a pult előtt senki nem áll, és a képernyőn még ott a járata száma. Az a néhány másodperc.

Erdélyben nőttem fel. A román anyanyelvi szinten megy, az angol felsőfokon, németből és franciából annyi, hogy el tudjam intézni, amit kell. A kollégák néha megkérdezik, honnan tudok ennyi nyelvet. Azt szoktam mondani, hogy onnan, ahol két nyelv van, mind a kettőt kell használni. Ezt el is hiszik.

Azt nem mondom el senkinek, hogy van egy légiutas-kísérői papírom is. Néha dolgozom abban is ha ráérek. Akkor egy időre elhagyom a földet. Felmegyek, kiosztom az üdítőket, segítek becsatlakoztatni a fülhallgatót, aztán leszállok. Másnap megint a check-in pult mögött állok, és nézem a kolllégákat, az utasok arcát. De minden repülőútnak van egy olyan pillanata, amikor a gép még a kifutón gurul, és már tudni lehet, hogy felszállás előtt vagyunk. A hang megváltozik. Az emberek abbahagyják a beszélgetést.

Ezt a pillanatot szeretem a legjobban. Mert semmi mást nem kell csinálni, csak várni. Addig semmi nem történik, ami rajtam múlna.

Aztán újra a földön vagyok. A csarnokban ugyanaz a fény, ugyanaz a hideg, ugyanazok az emberek, akik nem találják a beszállókártyájukat. Ez a rend. Nem jó, nem rossz. Csak van.

A magánéletemet a munka alá rendeltem. Nem tudatosan. Úgy alakult.

Korán kezdtem a nemiség felfedezését. Nyolcadikban a fél osztálytársnőmmel csókolóztam. A tornaszertár mögött, tavasszal. Az ajka száraz volt, a haja illata valami túl édes sampon. Később rájöttem, hogy a legtöbb lánynak ilyen az illata.