SZEPT.
24.
2025
Superman kalandjai 3. rész
hetero, híresség, nyilvános helyen, humor, sci-fi/fantasy, CGI/számítógéppel generált, fordítás
Melinda vagyok. Egy kisvárosban élek, ami inkább már csak falunak mondható. Az utcák konganak az ürességtől, a házak egyre inkább lepukkannak, a hajdan virágzó település hanyatlásnak indult. A környéken nincs munkalehetőség, az emberek pedig ugyanazokat a mondatokat ismételgetik, mint húsz évvel ezelőtt. Ide születtem, tizenhat éve, és eddig nem sikerült innen kikeverednem.
Az apámat nem ismerem, és soha semmi szépet nem meséltek róla. Az anyám egyszerűen lezárta a témát:
– Diszkóbaleset következtében születtél. – Mondta. – Tánc közben megbotlottam, és pont egy faszra zuhantam rá. Így lettél te.
Nálunk a családi történetek soha nem voltak szívderítőek, inkább keserű...
A váltás felemésztett. A Posta-palota falai közötti rutin, a monotonitás lassan szívta ki belőlem az erőt. Vagyonőrök, fegyveres őrök voltak mindenütt, bár a döntés végül mindig rajtunk, a négy rendőrön múlt, csakhogy nem volt más dolgunk, mint csak a jelenlét. A hely szelleme önmagában visszatartó erő volt. A fegyverek látványa sokkolt, megfagyasztott bárkit. Lassan engem is.
Belefáradtam abba, hogy négy órát álljak az aulában, vagy az utcán, majd újabb négy órát készenlétben töltsek a pihenőben. Olvasással, telefon nyomkodással, tévével ütöttem el az időt. Néha edzéssel, de az egyenruhába beleizzadni nem volt jó.
Panaszkodtam az apámnak, és ő szólt egy régi kollégájának, így...
A vonaton ülök, kinézek az ablakon, de valójában inkább a szemben ülő srácot figyelem. Magas, sportos, rövid szakáll, fekete póló – minden mozdulatában van valami magabiztos. Egy pillanatra elkapja a tekintetem, elmosolyodik.
– Hosszú út lesz? – kérdezi halkan.
– Attól függ... – felelem. – Addig tart, ameddig jó.
Érdeklődve néz rám.
– És nálad mi számít jónak? – kérdez vissza, miközben végigmér.
– Ha izgalmas a társaság – mondom, szándékosan kétértelműen.
Közelebb hajol, a szeme sarkában játékos fény villan.
– Akkor lehet, hogy szerencséd van.
A lábunk a szűk helyen összeér. Nem mozdul el, sőt, enyhén visszanyomja. Érzem, hogy direkt játszik.
–...
1963.
A hidegháború csúcspontja volt. Miután elvégeztem a posztgraduális kurzusokat az Állami Egyetemen ideiglenes állást ajánlottak a kormány egyik laboratóriumában Észak-Ohióban. Kibéreltem egy szobát egy csendes környéken körülbelül tíz mérföldre a laboratóriumtól és beköltöztem.
Augusztus végén egy napon észrevettem, hogy az 1958-as Chevy Impala-m komoly javítást igényel beleértve az átépített sebességváltót is. Egy garázsban hagytam, hogy egy hét alatt megjavítsák. Kiderült, hogy a lakásomtól nem messze reggel 7 órakor induló busszal tudok dolgozni járni.
Az első napon, amikor a buszon utaztam, egy kellemes arcú, hullámos barna hajú, vastag ajkú hölgy mellé ültem....
A körúti lakásba belépve először a festékszag csapta meg az orrom. A falakon félig kész vásznak, a parkettán napfoltok.
– No, hát itt van végre a kis úrfi, vagy kisöcsi – mondta Lenke, karját festékes kendőbe törölve. – Ide csak papucsban, hallja? A parketta érzékenyebb, mint a nagymama idegei voltak, tán még emlékszik.
– Igenis... nénikém – feleltem, s gyorsan lerúgtam a cipőmet.
– Ne nénikézz engem, Miklós – legyintett. – Mondja szépen... Lenke. Így hívnak.
– De... hát maga mégiscsak A nagynéném, apám nővére egy hölgy.
– Egy hölgy, ez jó... aki nem férjhez ment, hanem festőállványhoz. Sokkal hűségesebb társ. Na, üljön csak le, meséljen, hogy érzi magát a Körúton....
A város peremén, a folyóparton lassan sötétedett. A nap vörös fényben izzott a horizonton, a víz tükrén aranyló hullámok csillogtak. Anna egyedül sétált, hosszú, vékony ruhája könnyedén libbent a langyos esti szélben. Úgy érezte, mintha a nyár utolsó estéje valami különlegeset tartogatna. Nem tudta, mi az, de a szívében izgalom vibrált.
Nem sokkal később megjelent Dávid, akit már régóta ismert a suliból, de sosem beszéltek igazán sokat. Ma azonban más volt a hangulat. Dávid mosollyal az arcán köszöntötte őt:
– Szia, nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk.
Anna visszamosolygott:
– Én sem. Szeretem ide hozni a gondolataimat... nyugodt hely.
Elindultak együtt a...
Judit ébredt először. Ránézett az órára, már háromnegyed nyolc volt. Felrázta Évát.
– Gyerünk, igyekezzünk! Mindjárt reggeli, és el kell búcsúznunk a srácoktól.
Éva nagy nehezen felült, szemei még félig csukva voltak.
– Olyan dög fáradt vagyok, legszívesebben még aludnék.
– Szó se lehet róla. Itt vagyunk négy napja, és még nem voltunk a tengernél, holnap délután meg megyünk már haza. Ezeknek a fiúknak be kell bizonyítanunk, bírjuk a gyűrődést, egy tegnap esti orgia nem készít ki bennünket, nyomás a fürdőbe, és menjünk reggelizni, búcsúzkodni.
Kimentek, Juditnak úgy kellett a víz alá lökni Évát, majd ráengedte a hideg vizet, amire kiugrott a zuhany...
