Szolgálunk 2. rész

A váltás felemésztett. A Posta-palota falai közötti rutin, a monotonitás lassan szívta ki belőlem az erőt. Vagyonőrök, fegyveres őrök voltak mindenütt, bár a döntés végül mindig rajtunk, a négy rendőrön múlt, csakhogy nem volt más dolgunk, mint csak a jelenlét. A hely szelleme önmagában visszatartó erő volt. A fegyverek látványa sokkolt, megfagyasztott bárkit. Lassan engem is.
Belefáradtam abba, hogy négy órát álljak az aulában, vagy az utcán, majd újabb négy órát készenlétben töltsek a pihenőben. Olvasással, telefon nyomkodással, tévével ütöttem el az időt. Néha edzéssel, de az egyenruhába beleizzadni nem volt jó.
Panaszkodtam az apámnak, és ő szólt egy régi kollégájának, így kerültem át egy négycsillagos szállodába személy – és vagyonőrnek, beugrósként. Ott legalább más ritmus volt. Míg az MNB – ben 24/48-ban nyomtuk, a 24-ben négyóránkénti váltással, a szállodában nem volt ez a monotonitás. Napi háromszor 8 óra volt a műszak, heti 40 órás, folyamatos munkarenddel, heti két szabadnappal, ami változó volt, mikorra esett. Váltás reggel 7-kor, délután 15-kor, és este 23 órakor, szintén négyórás szolgálattal, négy óra készenléttel. Hajnal háromig voltam fent, aztán alvás hétig. A váltótársam éjjel kidobó volt egy bárban, neki is így volt kényelmes, reggel héttől 11-ig tudott aludni, mikor én szolgáltam.
Hamar észre vettem, hogy a menedzsmentnek nem tetszettem. Zavarta őket, hogy egy nő vigyáz rájuk. Úgy néztek rám, mintha valami tévedés lennék. Értetlenül álltam előtte. Edzett és fiatal vagyok! Igen, nő, de inkább egy pocakos, trottyos, hetvenes férfira bíznák a tulajdonukat? Eltorzult a világ.
A szállodában a reggelek mindig ugyanazzal kezdődtek. Nyitáskor körbejártam az épületet, ellenőriztem az ajtókat, a kamerákat, a mellékhelyiségeket, a tűzlépcsőt. Rutinná vált a járőrözés, de a mosoly sosem lehetett rutin. A vendégekre, a menedzsmentre muszáj volt mosolyogni, még ha belül egészen mást is éreztem. Elviseltem a lenézést és a beszólásokat is.

– Kisasszony, maga nem ide való, inkább menjen a konyhára mosogatni, ott legalább hasznát vennék. – Mondták sokszor, akik nem ismertek.
Ilyenkor összeszorított foggal csak bólintottam, és mentem tovább.