Tudatosan felépítve 1. rész

Melinda vagyok. Egy kisvárosban élek, ami inkább már csak falunak mondható. Az utcák konganak az ürességtől, a házak egyre inkább lepukkannak, a hajdan virágzó település hanyatlásnak indult. A környéken nincs munkalehetőség, az emberek pedig ugyanazokat a mondatokat ismételgetik, mint húsz évvel ezelőtt. Ide születtem, tizenhat éve, és eddig nem sikerült innen kikeverednem.
Az apámat nem ismerem, és soha semmi szépet nem meséltek róla. Az anyám egyszerűen lezárta a témát:

– Diszkóbaleset következtében születtél. – Mondta. – Tánc közben megbotlottam, és pont egy faszra zuhantam rá. Így lettél te.
Nálunk a családi történetek soha nem voltak szívderítőek, inkább keserű röhögésekre adtak alkalmat a vasárnapi rántott hús mellé.
Egy darabig még élt a tatám, – egyedüli férfiemberként a családban – de ő is olyan sorsra jutott, amilyen a mi családunkban szokás. Egyik este a kocsmából hazafelé menet belezuhant az út melletti árokba. Nem volt ott több víz, mint egy félvödörnyi, de annyi is elég volt. Senki nem csodálkozott rajta, csak vállat vontak. „Legalább nem szenvedett” – mondták a szomszédok.
Így maradt a két nő, az anyám és a mamám. Ketten neveltek, ahogy tudtak. A férfihiány állandósult a házban, de szerencsére a szomszédban lakott Gyula bácsi, akinek ha néha átszóltunk a kerítésen, átjött megjavítani valamit a ház körül. Gyula bácsi maga volt a nyers valóság. Szűkszavú, cserzett arcú volt, mindig a kertben, vagy a földeken matatott, de ha megszólalt, abból vagy bölcsesség, vagy a föld szaga áradt. A felesége, – Ilonka néni – jóval idősebb volt nála, csontos és szigorú asszony, őt az idő már régen ráncosra gyűrte.
Volt egy fiuk, aki két évvel volt idősebb nálam. Nehéz volt kiigazodni rajta. Mindig furán viselkedett, sokszor csak bámult maga elé, mintha nem is ebben a világban élne. Néha féltem tőle, máskor pedig éreztem benne valami titokzatosságot, ami vonzott. Ez volt az én világom. Roskadozó házak, kiábrándult felnőttek, egy szomszéd fiú, akiről senki se tudta, mi lesz belőle, és én, aki próbáltam elképzelni, hogyan lesz ebből a szürkeségből valami más, talán valami szebb, vagy akár romantikus élet.
Gyula bácsi volt nekem az, aki az apámat helyettesítette.