A helyes megálló

A vonaton ülök, kinézek az ablakon, de valójában inkább a szemben ülő srácot figyelem. Magas, sportos, rövid szakáll, fekete póló – minden mozdulatában van valami magabiztos. Egy pillanatra elkapja a tekintetem, elmosolyodik.
– Hosszú út lesz? – kérdezi halkan.
– Attól függ... – felelem. – Addig tart, ameddig jó.
Érdeklődve néz rám.
– És nálad mi számít jónak? – kérdez vissza, miközben végigmér.
– Ha izgalmas a társaság – mondom, szándékosan kétértelműen.
Közelebb hajol, a szeme sarkában játékos fény villan.
– Akkor lehet, hogy szerencséd van.
A lábunk a szűk helyen összeér. Nem mozdul el, sőt, enyhén visszanyomja. Érzem, hogy direkt játszik.
– Gyakran utazol így? – kérdezem.
– Csak ha jó cél vár a végén – feleli, és egy pillanatra a combomhoz ér, majd visszahúzza a kezét, mintha semmi sem történt volna.
– És most jó célnál szállsz le? – kérdezem vissza, kíváncsian.
– Nagyon is jónál – válaszolja, miközben végig rajtam tartja a tekintetét.
Onnantól nincs kérdés. Tudjuk, hogy nem véletlenül ülünk egymással szemben.
A beszélgetés egyre nyíltabb, a lábunk már szinte összeérve marad. Aztán rápillantok az állomáskijelzőre – a következő megállónál le kéne szállnom.
– Ez az én megállóm – mondom neki.
– Kár lenne most félbehagyni – válaszolja azonnal, minden habozás nélkül. – Gyere inkább velem tovább.
Rám néz, nem kér, inkább kijelent. Érzem, hogy szinte várja, kipróbálom-e, mennyire merem átlépni a saját határaimat. A vonat lassít, a fékek csikorognak, az ajtókat jelző hang már szól. Egy pillanatra felállok, mintha indulnék, de a tekintete ott tart.
– Ha most leszállsz, lehet, hogy megbánod – teszi hozzá halkan.
És ebben a mondatban benne van minden. A vonat ajtaja kinyílik, emberek ki – és beszállnak, de mi nem mozdulunk. Csak ülök, és amikor az ajtók becsukódnak, újra felgyorsul a szerelvény. Rá mosolygok.
– Azt hiszem, tényleg jó célt választottam ma estére.
A vonatból végül pár megállóval később szállunk ki, a város egyik belső kerületében. Este van, a környék csendes, néhány kávézó és bár már zárásra készül. Kilépünk az állomásról, ő lazán a zsebébe csúsztatja a kezét, de közben rám néz:
– Innen nincs messze hozzám. Gyalog tíz perc.
Elindulunk a mellékutcákon, macskaköves járdán. Néha összekoccan a vállunk, szándékosan lassít, mintha húzná az időt. Közben előveszi a telefonját, gyorsan pötyög pár sort. Észreveszem, hogy közben rám sandít.