Lenke tanít

A körúti lakásba belépve először a festékszag csapta meg az orrom. A falakon félig kész vásznak, a parkettán napfoltok.
– No, hát itt van végre a kis úrfi, vagy kisöcsi – mondta Lenke, karját festékes kendőbe törölve. – Ide csak papucsban, hallja? A parketta érzékenyebb, mint a nagymama idegei voltak, tán még emlékszik.
– Igenis... nénikém – feleltem, s gyorsan lerúgtam a cipőmet.
– Ne nénikézz engem, Miklós – legyintett. – Mondja szépen... Lenke. Így hívnak.
– De... hát maga mégiscsak A nagynéném, apám nővére egy hölgy.
– Egy hölgy, ez jó... aki nem férjhez ment, hanem festőállványhoz. Sokkal hűségesebb társ. Na, üljön csak le, meséljen, hogy érzi magát a Körúton.
– Minden olyan nagy és zajos – mondtam tétován. – A villamosok, az autók... vidéken sose láttam ilyet. És... maga is egészen más, mint a odalent az emberek.
– Azért, mert nem teszek úgy, mintha érdekelne, mit mond a világ – vont vállat. – Maga még kicsi, de majd meglátja a legtöbben nem mernek úgy élni, ahogy szeretnének. Én meg direkt azt teszem. Én a polgári rendből kilépő, szüfrazsett-jellegű nő vagyok, nxíltan felvállalva ezt.
– Nem fél, hogy kinevetik?
– Inkább nevessenek rám, minthogy ketrecben éljek. A művésznek az a dolga, hogy botránkoztasson is egy kicsit.
Magamban csak annyit gondoltam, hogy még sosem hallottam asszonyt így beszélni. Mintha egy kávéházból lépett volna ki, nem is a szomszéd szobából.

Apám hadirokkant volt, falábú ember, akinek minden lépése koppant a deszkán. Vidéken egyre nehezebb lett a megélhetés, így kerültem Pestre szabóinasnak. A napjaim a cérnák és vasalók között teltek, esténként pedig Lenke hóbortjai, a bálok, szalonestek nyitották ki előttem a körúti világ ajtaját.
Egyik este, mikor későn értem haza a műhelyből, Lenke az ajtófélfának támaszkodva várt.
– Hát te hogy nézel ki, Miklós? – mosolygott. – A gőzölőtől olyan, mintha a hajad is összevarrták volna.
– Ne haragudjon... nagyon sok volt a munka ma.
– Ne magázz, kértelek már. Neked Lenke vagyok. – Megfogta a kabátom ujját. – Gyere, ma este bálba megyünk. Nem illik kihagyni.
– Én? Bálba? Hát nincs is rendes öltönyöm.
– Dehogy nincs – nevetett. – Majd én kitalálok valamit. Egy szabóinasnak nem lehet gondja a ruhával.
Bent a szobában rám adott egy régi, de elegáns mellényt. Éreztem a parfümjének és az olajfestéknek furcsa keverékét.
– Na, látod? – húzta ki a mellény gombját. – Így már igazi úrfinak nézel ki.