A+ A-

Kamasz tavasz 3. rész

Szorgos tűhegyek zizzentek vállaimon és homlokomba húzott kapucnim átnedvesedő csúcsán. Amint megtelt egy-egy vízgyűjtő óriáscsepp, gyorsuló irammal cipőm orrát bombázta kitartóan.
Kapucni? Ő úgy mondja, valamiféle murisan bűbájos nyelven: tutyi.
Minden fordulónál újra az arcomba martak a fenyegető, mikroszkopikus jégcsapok, mintha vissza akarnának tartani. Elképzeltem, ahogy a mélyszürke, mindent betakaró gomolyból nekierednek, és a sietős léptek kihalni készülő utcájában rábukkannak a lassan, tétova őrszemként fel-alá sétáló, kétes alakra... Messziről megcéloznak, és hangosan koppannak, vagy toccsannak, attól függően, mennyire sikerül ellensúlyozniuk a széllökéseket.
Gondolataim kényelmes limuzinba helyeztek, már-már pimaszul hátradöntött ülésbe süppedve, és a szélvédő lejtőjén figyelem a gyarapodást, az esztelen összecsapást és a duzzadt gördülést le, a sötét mélységbe. Gyerekkoromban, meleg szobám ablakán át órákig lestem az esőt, hallgattam a kopogást, ilyen lehet csodálni egy kocsi biztonságából is.
Limuzin - ahogy bármi más jármű - még csak álom lehetett számomra.
Az eső hidegre áztatott arcom után alulról is támadásba lendült: úgy éreztem, hogy cipőm melegségét kikezdve, hajszálréseken beosont, és télies leheletét felbocsátotta nadrágszáram tapadásának kiegyenesedett járatain át.
Tágítottam a 42 lépésnyi távon, mert rövididő alatt már harmadszor bámult be csuklyám alá ugyanaz a boltos, aki éjjeli nyitva tartásra készülődve, kapkodva elmaszatolta a bejáraton belüli nyomokat, és kiürítette a csikktartót.
Felnéztem a négyemeletnyi szürkeségre. Honnan tudjam, mikor alkalmas?
Az épület ridegen állta a tavaszi tél erőlködését. Üvegjei sötétek, a gyérülő forgalomra sem csillannak meg, nem várnak kései látogatót.
Megkerültem. A parkolóra tekintő, magasabb, keskeny ablakok is némák, feszültek, elutasítóak. Mosdók emeletenként. Valahol biztosan ijedten csöpög egy elhagyott zuhanyrózsa, és magányos pára tapad a csempére.
Megborzadtam.
Ide kell behatolnom.
Először! - helyesbítettem szájmozgás nélkül, megfeszített ajkakkal.
A kisméretű, keskeny ablakok között egyetlen nagyobb található minden szinten, a folyosó ott ér véget. Számomra éppen a legfelső érdekes... Csak egy ugrás! - mosolyogtam kínomban. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó az ötlet. De miért is ne? Az első behatolást ha ügyesen megoldom, a második - ami régóta érlelődött, s álmaimban számtalanszor eljátszottam - már csakis jó lehet!
Tudtam, hogy feleslegesek ezek a számolódások, mindenképpen végrehajtom a tervet, mégis hasznosabb, mint megijedni és feladni, különben is valamire csak kell gondolni, miközben kerülgetem a terebélyesedő pocsolyákat.
Mióta vártam ezt a napot!
Arra nem számítottam, pedig körültekintő statégának tartom magam, hogy a parkoló felől - a jegesen szitáló eső és a késői időpont dacára - ekkora mozgást találok. De az áruház úgyis bezár, lecsendesedik a környék. A négy emelet már dél körül kiürült, felszabadult ricsaj hagyta el kirohanás-szerűen. Következik az áruház... a kisbolt meg nem számít, ha oktalan toporgásommal nem piszkálom fel addig az unatkozó boltos gyanúját.
Még messzebb kerültem, és tekintetemmel a negyedik emeletet szuggeráltam.
Rajtam kívül mindenki sietett, esernyőt markolt, kocsiajtót csapkodott. Az utcai lámpák alig tudtak kitörni szűkülő udvarukból, a fák alatt az apró szemű szitálás gonoszul összegyűlt, és alattomos bombaként hullott alá. Tavasz kezdetén a tél még megcsikorgatta a fogait.
Térdig átázott nadrágom dermesztő csőként ringott. Úgy láttam, sosem lesz vége a tolatgatásoknak, viszont a parkolóra leereszkedő felhő és füst jótékonyan eltakar.
Hirtelen irányváltással megkerültem egy mélynövésű, lapos épületet, amely látszólag céltalanul álldogál a kerítés mellett. Egy lépés a rácsra, egy húzódzkodás, egy másik lépés a kerítés tetejére, és egy huppanás valamiféle földhányásra... és csak kényelmesen le kellett battyogni a négyemeletes célépület tövéhez. Keskeny, talán előttem senki által nem használt járdán büszkén elsétáltam a sápadtan megvilágított bejáratig, s közvetlenül mellette, a villámhárítót és ismét egy ablakrácsot használva menetrendszerűen felkapaszkodtam a lépcső feletti lapos féltetőre, majd könnyedén benyomtam a csak gondosan betámasztott, nyitott kilincsű ablakot... Lábaim befelé lógatva, megkönnyebbülten ültem a párkányra.
Az első megvolt, a második pedig már csupa élvezet!
Fütyörészni támadt kedvem, mégsem tettem, inkább lehúztam a cipőmet, nehogy a sáros cipőnyomokból utólag rekonstruálják az eseményeket. Az ablakot kilincsre zártam magam mögött, és az első emeletről megcéloztam a negyediket. A lépcső sötét, csak a korlátról érzékeltem, ha újabb forduló következik.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.98 pont (41 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 A57L 2014. 08. 21. csütörtök 19:13
Jó indítás,gyenge folytatás.
#2 papi 2013. 07. 13. szombat 17:22
Tetszik
#1 Törté-Net 2011. 06. 17. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?