A+ A-

A nagyvárosban 1. rész

Nem szeretem a magyarázkodó előszót, de most szükségét érzem én is, hogy írjak egyet. A bevezető elég hosszú, de szerintem mindenképpen fontos, ezért kénytelen voltam a történetet két részre osztani. Remélem nem lesz zavaró. A megértést előre is köszönöm: Zora
Utálom Pestet, mert elveszettnek érzem magam. Akkor is, ahogy leszálltam a vonatról és elindultam az aluljáró felé, szinte sodort magával a tömeg. Gépiesen mozogtunk együtt a metró felé, az arcok kifejezéstelenek, érzéketlenek voltak. A szerelvényben leültem, az utasok tekintetét kémleltem. Szürkeség, monotonitás. A többiek csak egymás lábát bámulták, volt, aki újságot olvasott, volt, aki csak bámul ki az ablakon. Nem tudom, mi a fenét nézhetett az alagút falán, de már nem is érdekelt. Én is beolvadtam közéjük, próbáltam játszani a pestit, igyekeztem gondolataimat nem kirakni az arcomra. Amikor kiszálltunk, a tömeg szinte rohanva indult a mozgólépcső felé: mivel mindenki sietett, én is kénytelen voltam gyorsan kapkodni a lábam, különben elsodornak. A szürke arcok itt sem néztek egymásra, nem láttam ismerősöket beszélgetni, szerelmeseket összebújni.
Az egész olyan volt, mint egy futószalag: ember formájú robotok teszik meg minden nap ugyanazt az utat. Otthon - munka - otthon. A vidéki város, ahol élek, egészen más, emberibb. Ott, ha kimegyek az utcára, mindig találkozom egy baráttal, ismerőssel. Ha nem is beszélgetünk, de mosolyogva köszönünk egymásra. Az utcán sétálók nem sietnek sehova, egymás szemébe néznek, ha elmennek a másik mellett. Persze, sokkal kevésbé toleránsak, de nem azért, mert bigottak, hanem mert törődnek a közösséggel.
Az aluljáróba érve véletlenül elejtettem a pénzem. Nehéz volt a táskával lehajolni, de senkinek nem tűnt fel. Szedegettem össze az aprót, előrehajolva, a hátizsák már szinte a fejemen lógott. Egy aktatáskás, szürke öltönyös középkorú férfi majdnem fellökött, de nehezére esett egy bocsánatkérést kipréselni a száján. Egyre dühösebb voltam. Fáradt lettem a hosszú úttól, fájt a fejem a szmogtól, szédültem a tömegtől. Ekkor furcsa érzés kerített hatalmába: valaki figyel. Körülnéztek, csak a szokásos emberáradat, velem nem törődik a kutya se. Elindultam a napfény felé, hogy végre lerakhassam a cuccomat a barátnőmnél, akihez jöttem. A furcsa érzés nem csökkent, de hiába tekergettem a nyakam, nem láttam senkit. Belépve a gangos bérházba, megcsapott a dohos, régi csempeszag.
Az omladozó vakolat alatt baktattam föl az emeletre. A barátnőmhöz belépve kicsit megnyugodtam: olyan igazi szinglis, kicsi, de otthonosan berendezett, felújított lakás. Végre megszabadulhattam a pakkomtól, igaz, csak pár órára, hiszen nemsokára indultam tovább. Kávét főztünk, rágyújtottam egy cigire, és a munkáról, barátokról beszélgettünk. Két óra elteltével kicsit feltöltődve indultam ki az előszobába a holmimért, amikor az ajtó előtt a földön egy papírlapot vettem észre. Felemeltem: tollal rajzolt arckép... az enyém! Nyúzott voltam rajta, de valahogy mégis szép, szebb, mint valójában. Ahogy néztem, a szívem egyre hevesebben kalapált, tényleg figyelt valaki! A rajz a metrón készülhetett a környezet szerint. Azonban sehol egy írás, üzenet, vagy bármi. Elraktam a képet a táskámba, és azzal a tudattal, hogy még világos van, és sok az ember, elindultam a vonat felé.
Teljesen azért nem voltam nyugodt, ezért biztonságosabbnak ítéltem meg, ha villamossal megyek. Próbáltam követni, hogy merre járunk, de mégis elvétettem az átszállást, számításaim szerint két-három megállóval odébb voltam, mint lennem kellett volna. Sebaj, gondoltam, még nem vagyok késésben, így leültem az üres megállóban. A kavarodásban el is felejtettem a képet, elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy egy fiú is várt velem. Rágyújtottam egy cigire, hogy gyorsabban jöjjön a villamos, amikor a srác odalépett, köszönt, mélyen belenézett a szemembe, és tüzet kér. Kellemes volt a tekintete: élénk kék szemek, mint nekem. Szabályos, bár kicsit kisfiús vonásai, de úgy saccoltam, hogy úgy 25 éves lehet. Sötétbarna hasított bőrkabátot és fekete trapéz kordnadrágot viselt, az orrában kis piercing, körszakáll.
Eszembe jutott, hogy nálunk valószínűleg különösnek tartanának egy orrbavalós fiút, de itt fel sem tűnik senkinek. Megigazította a táskáját, és az enyémre mutatott:
- Szép kis pakk. Jössz, vagy mész?
- Megyek. Illetve csak átutazom.
- Akkor mit keresel itt? Erre nincs vonat? A villamos is csak belföldön közlekedik...
- Eltévedtem. - mondtam enyhén lesütve a szemem. Elég égő, hogy nem tudtam kitalálni a pályaudvarra önállóan. Mosolygott, de megértően, nem lenézően. Kicsit odébb lépett, kotorászott a táskájában, valamit előszedett, de pont takarta a testével, így nem láttam, mi az. Én is félrenéztem, gondoltam, a beszélgetést befejezettnek nyilvánította. Láttam, ahogy közeledett a villamos, ezért a csikket elnyomtam, felvettem a táskám és közelebb mentem a peronhoz.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6 pont (16 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 deajk2008 2016. 10. 24. hétfő 09:41
egészen jól megírt egy kis történet...
#3 feherfabia 2015. 09. 18. péntek 07:12
Közepes!
#2 A57L 2014. 05. 18. vasárnap 08:11
Egész jó történet.
#1 Törté-Net 2004. 03. 28. vasárnap 00:00
Mi a véleményed a történetről?