Akit a testem őriz

Az eső olyan sűrűn verte a szélvédőt, mintha valaki vödörből öntené. Már a nyolcadik órája húztam az igát a műhelyben, és csak arra vágytam, hogy hazaérjek, ledőljek a picsába, és másnap reggelig ne halljak a világról semmit.

Aztán a kanyarban hirtelen két reflektor villant a szemembe. Egy autó jött szemből, a mi sávunkban, mintha ott se lennék.

– Azt a kurva... – csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt félrelrántottam a kormányt.

Csattanás. Fém sikolya, üveg csörömpölése. Aztán csend.

Kiszálltam, a térdem remegett, a fülem zúgott. Az ő autója egy árokban állt, az enyém az út szélén. Odaszaladtam hozzá. Az ülésen egy nő ült, az arca csupa vér a betört szélvédőtől. De nem a vér volt a legrosszabb. Hanem a tekintete. Olyan volt, mintha már nem is lenne ott. Mintha a szemei csak két lyuk lennének egy maszkon.

– Jól van? Hall engem? – kiabáltam, de mintha süket lett volna.

Csak nézett rám. Aztán elmosolyodott. Egy szomorú, kis mosoly volt, amitől a hideg kirázott.

– Már nem számít – mondta.

Hívtam a mentőket.

A kórház folyosóján ültem három órája, mire beengedtek hozzá. Az ágy mellett álltam, ő meg csak bámult maga elé.

– A bal oldala... – kezdte az orvos, de a hangja csak zsongott. – gerincsérülés... részleges idegkárosodás... nagy valószínűséggel maradandó...
– Nem kell – szakította félbe a nő. – Értem. Köszönöm. Maguk mehetnek.

Az orvos rám nézett, én meg csak vállat vontam. Kiment.

– Ki jön majd önhöz látogatni? – kérdeztem.
– Senki.
– Hova megy ha kiengedik?
– Sehova. A férjem... az exférjem két hete rakott ki. A lakás az övé. A szüleim háromszáz kilométerre. De amúgy se mennék.
– Hát akkor?

Rám nézett. Az arca üres volt. A szeme alatt fekete karikák, az ajka kirepedezve. Még így is... volt benne valami. Valami, ami megfogott. Mintha látnám benne azt a fáradtságot, amit magamban is érzek néha.

– Nem érti – mondta. – Én nem akarok sehova menni. Én nem akarok élni.

Leültem mellé az ágyra. Nem tudtam, mit mondjak. Soha nem voltam jó a szavakkal.

– Az nem opció – mondtam végül.
– Nem maga dönti el.
– De. Mert velem karambolozott. Mert én... – nem tudtam befejezni.
– Maga mentett meg. Arról az útról. Ahol... – elhallgatott.

Összeállt a kép. Az a mosoly. Az a "már nem számít". Arra gondoltam, mi van, ha ő... ha pont arra ment, hogy...