A szentek bukása 3. rész

De abban a pillanatban már tudtam, hogy semmi sem lesz másképp. Mert minden ugyanaz marad. A bűnök. A kegyelmek. Az emberek.
Csak mi változunk. És néha, nagyon néha, a változás éppen ott kezdődik, ahol a paprikáskrumpli meg a száraz bor összetalálkozik az éjfélben.
Négy nap telt el a paprikáskrumplis este óta.
Nem beszéltünk róla. Nem is kellett. Laci reggelente a konyhában hagyott egy csésze teát a tűzhely mellett, én meg otthon voltam, amire ő hazajött. A találkozásaink rövidek voltak, szinte szótlanok. Mintha attól féltünk volna, hogy ha újra beszélgetni kezdünk, valami olyan történik, amit nem lehet visszacsinálni.
De a testem nem felejtett.
Én még a konyhában ültem a pólómban, egy vastag kardigánnal a vállamon. A reggeli tea mellettem gőzölgött. A macska – a vörös kandúr, akit egyszerűen Cicának hívtam, mert ennél jobb név nem jutott eszembe – az ölemben aludt.
– Ani?
Laci állt meg a konyhaajtóban. Farmerban, fekete garbóban, kabátban, egyik kezében egy kulcscsomóval.

– Ma kiköltöznek a régi tulajdonosok a házból – mondta. – Megkapták az új otthonuk kulcsait, én meg az övékét. – Emelte felém a kulcsokat.
Nem tudtam, mit mondjak. Örülnöm kellett volna. Végre lesz saját otthona, saját ágya, saját kuckója, ahová bezárkózhat. De a gyomrom összeszorult. Mintha a macska is hirtelen nehezebb lett volna a lábamon.

– Az jó – feleltem, de a hangom nem volt meggyőző.
Laci az ajtófélfának támaszkodott. Nem jött be. Csak állt ott, a kintről hozott hideggel a ruháján, és merően nézett rám.

– Ani – mondta –, kettőnk közt történt valami. A múltkor. A paprikáskrumplinál.
– Semmi sem történt – vágtam rá túl gyorsan.
– De! – A hangja nem volt erőszakos, de nem is engedékeny. – Történt. És te is tudod.
Felálltam, Cica a földre csusszant, méltatlankodva nyávogott egyet, aztán eltűnt a spájz felé.

– Laci – suttogtam – te segédlelkész vagy, nemsokára megint lelkész leszel. Én meg egy botrányos asszony vagyok, akit kitagadott a családja. Még a saját anyám is azt mondta a múlt héten a telefonban, hogy „jobban tetted volna, ha belehalsz a születésedbe, minthogy ezt a szégyent hozd a családra”.
– Az anyád mondta ezt?
– Igen, a saját anyám. Aki azt tanította, hogy a nő feladata a csend. Hát én megtanultam a csendet. Harminc éven át. De már nem akarok többé csendben élni.