A szentek bukása 2. rész

Soha nem felejtem el, hogy Maróthy Ilona volt a bírónő neve. Ötvenhat éves, kontyos, szemüveges, tekintélyt parancsoló jelenség volt. A szemüveg mögött a tekintetében nem kegyetlenség, csak a tények megismerésének makacs megszállottsága villant. Amikor beléptem a tárgyalóterembe, úgy éreztem, hogy a padló hullámzik a talpam alatt. Adalbert már ott ült. Szürke öltönyben, szürke arccal, szürke szívvel – már ha egyáltalán van neki. Az ügyvédje, dr. Csillag, kopasz és testes volt, és úgy nézett rám, mint egy rakás szerencsétlenségre.
Az én ügyvédem Varga Zsófia volt, pesti, negyvenes, izgága nő, akit végső elkeseredésemben hívtam fel, amikor már attól tartottam, hogy jogi védelem nélkül maradok.

– Nem bűnbánatra van szüksége – mondta a telefonban. – Hanem igazságra.
Nem hittem neki. De nem volt más lehetőségem, ügyvédre volt szükségem.
A tárgyalás két órán át tartott. Adalbert ügyvédje hosszasan felsorolta a földi javainkat. A kúriát, a nyaralókat, az autókat, a részvényeket, a földeket, majorságokat, gépeket, majd méltatta a grófi családot, és hangsúlyozta a vagyon grófi eredetét.
Aztán ismertette a vádakat. Nyilvános, több rendbeli házasságtörés. Nemzetközi botrány. Erkölcsi kár. Hosszasan, nagy vehemenciával beszélt.
Adalbert csak pár szót szólt. Azt mondta, hogy a birtokon és a hitközségben hosszú időbe fog telni, mire ismét lesz tekintélye. A grófi családi birtok, a fél vármegye szégyenben úszik, mert „az erkölcsi feddhetetlenség a családja elvárása”. Az ügyvédje hozzátette: „Ez a csalfa asszony mindenét tönkretette. ”
Én végig a kezemet néztem. Az ujjaimat. A gyűrűt még a tárgyalás előtt levettem a bíróság mosdójában, sírva. A helye alatt a bőröm fehér volt, mint egy régi sebhely.
A bírónő hallgatott. Nem is jegyzetelt, csak nézett. Hol Adalbertra, hol rám.
Aztán hozzám fordult.

– Jászfelsőszentgyörgyiné Asszony, Ön mit kíván előadni?
Zsófia megszorította a kezemet a pad alatt.

– Semmit – mondtam. – A tetteim beszélnek helyettem.
Adalbert felnevetett. Azzal a jellegzetes keserű, rövid nevetéssel, amit akkor szokott hallatni, mikor kínjában teszi.

– A tettei, igen. Az egész ország azokat a fotókat nézi. – Csattant fel.
A bírónő felemelte a kezét.

– Jászfelsőszentgyörgyi úr, ne szóljon közbe, és főleg ne emelje fel a hangját! Rendre utasítom! Folytassa, asszonyom.
Akkor megszólaltam.