A falu szolgálatában 2. rész

Zitával az éjszaka után kómásan, csendben,  kávét liter szám öntve magunkba éltük túl külön – külön a napot. Persze este áthívtam magamhoz. Anya és apa ezen időben már bekuckóznak, szoba wc-re  járnak így miénk volt a ház. Zita szabadon pucérkodhatott... és akkor – amikor már mindent láttam – Zita elmosolyodott. Nem szólt semmit. Nem is kellett. Csak feküdt az ágyamban. Nem vetettem rá magam, csak mellé és bele bújtam,  de nem siettünk sehova. Lassan haladtunk a kielégülésünk felé. Inkább olyan volt, mint két ember, akik hosszú ideje sodródnak ugyanazon a lassú áramlaton és most végre partot értek. Megérkeztek a gyönyör álomszép világába.
Az az éjszaka, az első, a tegnapi, csak testiség volt. Persze... nem csak a test, valahogy minden mozdulatban volt valami több. Nevetésbe fúló csókok, hosszan elnyúló ölelések, szavak nélküli egymásban lélegzés. Nem kellett semmit kimondani és mégis mindent tudtunk. A mai viszont már érzelem mentes imádata volt a másiknak. Test a testtel, öröm az örömmel egyesülése. Tudtuk ez nem lehet több, élvezzük míg a férje haza nem ér. Míg a kocsi el nem készült. Az az éjszaka, egy külön kis világ volt nekünk. Se előtte, se utána nem volt hozzá hasonló. Mindenben érzelemben is voltunk. Nem csak kielégítő, hanem felemelő is volt. Mintha addig csak kívülről néztem volna az életünket és akkor végre beleléptem volna, belemélyültem a testébe. Amikor vége lett, hiszen hazajött a férje nem volt nagy dráma. Csak egy hosszú ölelés. Egy kicsit hosszabb pillantás a szobám bejáratánál. És egy remélt  tudás ami köztünk volt, az megmarad bennünk, ahogy én elmélyültem tizenhét centire benne.  Reméltem lesz még alkalmam. Csendesen, tisztán néztük egymást és mintha olvasott volna a fejemből.
– Úgye nem ennyi volt?
– Tudod a számom...
A következő hetekben lopott csókok ruhába benyúló tapizások voltak. Vártuk az alkalmat. Közben én tettem a falugondnoki dolgom.
A munkám lassan nem csak munka lett, hanem hivatás. Ahogy teltek a hónapok, észrevétlenül belenőttem a falu életébe. Szinte már minden család kedvelt. A gyerekek integettek az iskolabusz mellett, az öregek az árnyékos padokon vártak rám egy kis beszélgetésre, a középkorúak meg gyakran megállítottak valami aprósággal, egy cseppenő csap, egy lemerült aksi, vagy csak egy adag frusztráció, amit valakinek ki kellett mondani.