A falu szolgálatában 5. rész

Csendben jöttünk haza. Annamari nem kérdezett, csak ott volt mellettem. Az út hosszú volt, de nem emlékszem belőle semmire. Nem a tájat néztem, nem a kormányt szorítottam, hanem a gondolataimat, ahogy egymás után fojtogatták a torkom. Tudtam, hogy ennek a hétvégének vége. Talán valami másnak is. Annamarit szó szerint kidobtam a lakásánál és még nagyobb tempóban mentem haza. A ház elé gurulva megláttam anyám árnyékát az ablakban. Mire becsuktam a kocsi ajtaját, már ott is állt a bejáratban. Törékenynek tűnt, ahogy ott állt a papucsában, kócosan, háziköntösben, könnyes szemekkel. Megölelt, de nem szólt, csak suttogva kérdezte:
– Mi lesz velünk, fiam?
Bementünk. A házban fojtott, gyógyszerszagú levegő volt, a nappali asztalán gyógyszeres dobozok, két fél pohár víz és Tündike ott ült anyám mellett, finoman megsimogatva a hátát. Mikor meglátott, felállt és odajött.
– Szia Robikám... jó, hogy jössz – mondta halkan és a karomra tette a kezét.
– Mi történt pontosan?
– Tegnap este lett rosszul. Először azt hitte, csak gyomorrontás, de mikor már a lépcsőn sem tudott felmenni és kapkodta a levegőt, akkor anyukád hívott engem. Ekkor vittem orvoshoz. Az ügyeleten már látták, hogy baj van a szívével... Egyelőre bent tartják. A bal kamra gyengült meg, azt mondták, nem friss dolog, valószínűleg régóta romlott az állapota, csak nem vette észre vagy nem akarta. Most gyógyszerrel stabilizálják és nézik, hogy reagál.
– És... eszméleténél van?
– Igen, de gyenge. Nagyon gyenge, Robi.
Elkaptam a tekintetem, nehogy meglássák a szemem sarkában gyűlő könnycseppeket. Anyám rám nézett és mintha hirtelen megértette volna, hogy nem csak apám miatt vagyok megtörve. Nem szólt semmit, csak leült újra a kanapéra és nézte a régi órát a falon.
A gépek halk pityegése, az oxigénmaszk szuszogása, anyám sóhajai... ezek voltak az utolsó hangok, amik apám életéhez tartoztak. Ketten fogtuk a kezét, két oldalról, mint valami híd két pillére, miközben ő lassan engedte el ezt a világot. Nem mondott már semmit. Csak nézett. A szemében már nem volt láng, inkább csak átvilágította valami más. Aztán vett egy utolsó, halk, nehéz levegőt. Az ujjai megmozdultak... talán szorítani akart, de már nem volt ereje. Csend lett. A gép sípolt egy hosszút, a nővér szinte nesztelenül lépett be, mintha már előbb tudta volna. Kinyomta a monitort, levette a maszkot.
– Sajnálom... – mondta halkan.