A falu szolgálatában 3. rész

A heti két-három városi fuvart kellett beiktatni ügyintézés céljából. A szomszédos városháza recijébe mindig ugyanaz a lány fogadott, Petra. Huszonvalahány lehet, karcsú felsőtest, markolni való mell, kedves pofi, dús száj és olyan hang, amitől az embernek még a jegyzőkönyv is megmelegszik a kezében. A plexibe épített mikrofon eleinte szűrte a hangját, de aztán megszoktam. Megszerettem. Az első pár alkalommal csak a szokásos formaságok mentek.
– Átvenné ezt, Petra?
– Persze, Robi, hozza csak! – De ahogy teltek a napok, a köztünk lévő plexifal inkább csak díszlet lett. Elkezdtem figyelni, hogy melyik nap milyen sminkben van, meg amikor direkt olyan pólót vesz fel, amiben kicsit mélyebben kivillan a dekoltázsa, ha előrehajol. Én meg nem is titkoltam, hogy nézem. Rákacsintottam, ő meg visszavigyorgott, aztán elhúzta a száját, mintha haragudna, de már csillogott a szeme. Húztuk egymást. A saját kis hétköznapi műsorunk lett ez a kétpercnyi ablakon át beszélgetés. Egyik utam kedd délelőtt volt. Már messziről láttam, hogy Petra ott ül a helyén, a kis recepciós pultja alá becsúszva a székén, a plexifal mögött. Ma is kivágottabb pólót vett fel, de most nem csak az tünt fel.  A haja feltűzve,  a nyakánál egy apró anyajegy, amit most vettem észre először. Mikor beléptem, szélesen rám mosolygott, de a hangja most valahogy selymesebb volt a hangszórón keresztül is.
– Robi... ugye tudod, hogy már csak miattad sminkelek ennyit?
Felnevettem, de közben megéreztem, hogy nem csak viccelt.
– Na ne már... – próbáltam elütni. – Minden ügyet intéző miatt így kicsinosítod magad.
– Dehogy... – dőlt közelebb, a melle szinte súrolta a pult szélét. – Csak azokért, akik nem csak papírt hoznak, hanem kicsit flörtölni is tudnak.
Szinte éreztem, ahogy belém kapott a melegség. Hirtelen nem találtam a szavakat, de ő tovább ütötte a vasat.
– Képzeld – mondta – tegnap megálmodtam, hogy bemászol a pult mögé és úgy adod át az iratokat. Elég... közelről. Aztán felébredtem, mielőtt kiderült volna, hogy mit csinálunk ott bent. – Felvonta a szemöldökét, játékosan, mintha azt várná, hogy folytassam az álmot helyette.
– És... – nyeltem egyet – mi lenne, ha egyszer nem álmodnád meg? Hanem tényleg hagynád, hogy bemásszak? – A hangosító megreccsent, talán pont a szívem dobbant akkorát.
Petra nevetett, de az a fajta nevetés volt, amitől a pasi tudja, hogy el van kapva.