JÚL.
9.
2025
Tíz éves voltam, amikor meghalt az anyám. Egyetlen éjszaka alatt lett belőle statisztika. Túladagolta magát. Sima hétköznap volt, én másnap suliba mentem volna. Ő meg már soha többé sehova. Sokáig azt hittem, csak elaludt a konyhában. Aztán jöttek a mentők, aztán jött az apám, és a végén már csak csend volt. Na meg a el.
A temetés után nem volt sírás. Az apám úgy nevelt, mint egy fiút. Azt mondta, sírni gyengeség, a gyengeség meg veszélyes. Nem ölelt, nem babusgatott, de ott volt. Mindig ott volt. Fociedzésre vitt, beíratott karatézni. Később már nem is kísért, csak megkérdezte, hogy megint megvertem-e valakit.
Néha megkaptam, hogy túl kemény vagyok. De nem bántam. A világ nem...
em tudom, lehet-e az embernek hetvenkét évesen „utolsó esélye”, vagy csak a fejében hiszi azt, hogy van még egy. Én most úgy érzem, van. És mivel kevés időt szán már rám a jövő, hát nem is halogatom tovább, hogy megírjam ezt a történetet magamnak, vagy talán annak, aki egyszer még kíváncsi lesz rám.
Bandinak hívnak. Hivatalosan András vagyok, de még a közjegyző is így írja a levelében „Tisztelt Bandi bácsi! ” Már megszoktam. Egyébként özvegy vagyok. Tizennégy éve ment el az én Erzsóm, azóta én maradtam a mindig pörgő, örökmozgó, de lassan már magányban kopó vénember. Vénember? A fenét.
29 éves vagyok, és – épp egy eladási fázisban lévő, – 176 lakásos lakópark műszaki főfelügyelőjeként dolgozom. Ez most a legnagyobb projekt az övezetben, heti szinten készül drónfelvétel, belső PR, a polgármester is kilátogatott már egyszer egy sisakos fotóra.
Az, hogy idáig jutottam, sok mindennek köszönhető. Részben annak, hogy tudom, mit akarok, és nem félek megtenni, amit kell. Részben annak, hogy az apám építési vállalkozó. Nem NER-lovag, nem stróman, csak jókor van jó helyen, jókor nyal, és jókor juttat vissza a vállalási díjból. Születésem óta tudom, mit jelent a „nettó plusz áfa”, mit jelent a „szakipari csúszás”, és hogyan kell egy mosolyt visszacsomagolni egy megúszós statikus...
A csörömpölő ébresztőóra könyörtelen volt. Pontosan hajnali ötkor kitépett gyönyörű álmaimból.
Margrit követte a belső óráját, és már az ablak előtti komódon található kis mosdókagylóban mosakodott. A kis ablak előtt állt, hátulról megvilágította az éppen felkelő nap.
A fáradtságomat mintha elfújták volna. Az oldalamon feküdtem, és megigézve néztem, ahogy Margrit életet lehel a sziluettjébe.
Fejét hátrahajtotta, és a nedves törülközőt körkörös mozdulatokkal a nyakán át a nagy melleihez húzta. Úgy tűnt, teljesen elmerült a gondolataiban, ahogy szinte áhítatosan mosta meg a mellét, bár a masszírozás talán megfelelőbb kifejezés lenne rá.
Még mindig hátrahajtott fejjel...
Most ugrok egy nagyot az időben, ez már igencsak a 90-es évek. Jelentem a babaprojekt sikerült, ámbár az elsőbe én magam kis híján belepusztultam. Jutinak valami elképesztő szexuális étvágya lett a terhessége alatt, én pedig iparkodtam, iparkodtam... már azon gondolkoztam hogy be kell szereznem egy oxigénsátrat, de szerencsére elérkezett a 9. hónap, és egy jó fél napos vajúdás után megérkezett a trónörökös. Amikor meg a trónkövetelő jött, akkor szerencsére Jutit nem kapta el a gépszíj (annyira), és az érkezése is olyan volt hogy bevittem a kórházba reggel 6-kor 9-kor már hozták is a kistököst. Na ha ez így megy, a harmadik már postán fog jönni, szóval jöhetnek szépen sorba a többiek is, mint...
A nevem Melanie. 35 éves vagyok és egyedül élek a 17 éves fiammal, Johnnal. Szeretek futni és kondiban tartani a testem. Van egy jól kereső munkahelyem, ami részben annak köszönhető, hogy a főnököm titokban a szeretőm. Az életem a helyes vágányon fut, és harmóniában élünk a fiammal, de mindez megváltozott egy nyári délutánon.
– Szia anya. Nem fogod kitalálni, hogy kik a vendégeink! – kiáltott a fiam az ajtóból.
– Szia Melanie. Remélem nem zavarunk – hallom a főnököm mély hangját.
– Ez a fiam, Fred. Nagyon jól egyeznek Johnnal.
– Micsoda meglepetés. Hogyhogy beléptetek? – kérdeztem kissé remegő hangon, kérdően nézve a főnökömre, Mikire, hiszen megegyeztünk, hogy a...
Az estét követően, amit közösen a Forró Amazonas-ban töltöttek, Leo és Rico megadták egymásnak az elérhetőségüket. Ezúttal már nem követték el azt a hibát, hogy csak úgy faképnél hagyják a másikat. Főleg abban a tekintetben, hogy iszonyatosan vonzódtak egymáshoz, ez tagadhatatlan volt.
Úgy döntöttek, hogy megpróbálják.
Ezt követően, amikor csak lehetőségük volt rá, találkoztak. És minden egyes találkozásuk emlékezetes volt. Volt, amikor találkáikat egy köztes helyen tartották meg, de legtöbbször egymás lakásában vitelezték ki a bensőséges együttléteket függöny mögött, főleg Robins-éban, egyrészt azt követően, miután az már egy jó ideje függetlenedett a szüleitől, másrészt azért, mert...
