A+ A-

Gréta 1. rész

Lent voltunk a Balatonnál még az évkezdés előtt, két egész hétig; megvolt, jó volt. Apám kocsijával mentünk le ketten a cimborámmal, hazafelé viszont kerülnünk kellett, mert be kellett ugornia még a nagyijához, ott is maradt még egy napot, úgyhogy onnan egyedül vágtam neki az útnak. Nem kellett sietnem, lehetett szép nyugisan menni, át a falvakon, városokon. Ez se rossz, ritkán vezet így az ember, legalábbis én.
Szóval megyek, megyek szép nyugdíjas tempóban, ahogy az kell, a nap süt, a zene szól, a madarak, gondolom, csicseregnek, de ebből értelemszerűen mit sem hallok, lazulok. Egyszer csak, az út mentén állva meglátok két hátizsákos lányt. Stoppolnak! Na ilyen se történt még velem, azt hittem, manapság már senki sem szokott stoppolni. Naná, hogy megálltam. Láttam a visszapillantóban, ahogy felkapják a cuccukat, és indulnak a kocsi felé. Zene lejjebb halkít, ablak leteker, és már oda is ér a szőkébbik:
– Szia! Pestre mennénk. El tudnál vinni?
– Persze, szálljatok csak be.
A szőkébbik ült előre, mellém, a kis fekete meg hátra. A csomagtartó nagyjából tele volt az én cuccommal, a lányok hátizsákjai mentek a kicsi mellé a hátsó ülésre. Aztán már indultunk is.
Beszélgetni kezdtünk, merre jártak, merre jártam, Pesten belül hová, ilyenek. A szemem sarkából jól ráláttam a szőke szép hosszú lábaira, amiből az a kis forrónadrág jó sokat – és sok jót – mutatott. Feljebb sem volt vele semmi gond, az arca sem volt épp csúnya. A kis fekete hajú szépen elhelyezkedett a hátsó ülésen a hátizsákok mellett, mintegy a háttérben, a beszélgetésben inkább a szőke vitte a szót.
Aztán pár perc múlva egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban pillantok a tükörre. Valami mintha odavonzotta volna a tekintetemet. Grétából – mert mint kiderült, így hívták – eddig tényleg csak annyit vettem észre, hogy pici, és fekete a haja. Most pedig akárhányszor a tükörbe néztem, elakadt a lélegzetem. Ilyen szép arcot még sosem láttam. Néha profilból kaptam el, ahogy nézett kifelé a kocsiablakon: pici orr, apró fül, vékony, ívelt szemöldök; néhol félprofilból, ahogy előre nézve figyelte, mit mond szőke barátnője, Viki: mosolyra kész, de komolyságot sugalló száj, okos, de egyáltalán nem fölényes tekintet. És akkor megtörtént a kontaktus: elkaptam a pillantását a tükörben. Akkor nemcsak a lélegzetem állt el, de talán a szívverésem is kihagyott egy pillanatra.
Gréta váratlanul előrehajolt, a két ülés közé.
– Csak nem Elvis Costello?
Általában gyors észjárású embernek tartom magam, de most eltartott egy pár pillanatig, mire felfogtam, hogy mit jelent az, amit kérdezett; mentségemül a tükörben elkapott pillantást, az azt követő váratlan testközelséget és az egyáltalán nem tolakodó, mégis azonnal orromba hatoló illatot tudom felhozni.
– De igen – nyögtem ki végre. – Nem gondoltam, hogy ismered – tettem hozzá aztűm elismerően, mintha bármi elismerni való lenne ebben.
– Én sem gondoltam volna, hogy egy audis Elvis Costellót hallgat – nevetett.
Audis, na szépen vagyunk. A következő néhány perc a szülőktől való intenzív elhatárolódás jegyében telt mindhármunk részéről, amit annak a felismerése és elismerése követett, hogy ugyanakkor éppenséggel apám Audijában tartottunk hazafelé, ki-ki a saját szüleihez, akiknél éppenséggel lakik. Aztán Gréta kérésére felhangosítottuk a zenét, és megpróbáltuk utánaénekelni a számokat, inkább kevesebb, mint több sikerrel, ám annál nagyobb átéléssel.
Igyekeztem a lehető legkevesebbet kihozni az autó rendelkezésre álló teljesítményéből, hogy az út minél tovább tartson – mit is mondhatnék: az utazás hátra levő részében felé se néztem Viki csodalábainak. Grétából ellenben egyre többet fogtam fel: meglepően mély hangját, ahogy énekelt vagy beszélt, a repkedő haját, mikor vidáman nevetett vagy mozgott a zenére, a trikó és a melltartó által sejtetett apró melleket, amint előrehajolt valamiért, nekem meg – hogy, hogy nem – sikerült épp arra néznem. (És nem mentünk neki semminek.)
Kicsit reménykedtem, hogy előbb Vikit tudom kitenni, de kiderült, hogy Grétáék háza esik először útba, ezért tőle kellett elsőként búcsút vennem. Ami némi egymásra mosolygás, „hát akkor szia”, és részemről némi infantilis integetés után meg is történt: még jól megnézhettem magamnak a nyári meleg dacára szűk farmerba bújtatott ringó kis fenekét, amint hátizsákját vállára vetve felszaladt a lépcsőn az árnyas utca 19/C számú házához.
Vikit is hazafuvaroztam, köszönte szépen, és remélte, hogy még találkozunk. Én szintúgy. Aztán csak ültem az autóban, és néztem magam elé meredten. Te ökör, hagytad elmenni. Még csak a telefonszámát se kérted el.
Jól éreztétek magatokat, ez minden. Szép emlék. De milyen szép.
És csak bámultam magam elé, és azokat a szemeket láttam, meg azt az orrot, meg azt a szájat, azt a fekete hajat, azokat a ciciket, azt a távolodó feneket.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.75 pont (51 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#9 cscsu50 2017. 07. 19. szerda 23:13
Jó sztori, de már olvastam
#8 sunyilo 2017. 07. 18. kedd 18:29
Jó. Sőt, nagyon jó.
#7 veteran 2017. 07. 18. kedd 14:41
Jó sztori.
#6 vakon54 2017. 07. 18. kedd 12:43
d.a nagyonjóírás.
#5 Lemon Orange 2017. 07. 18. kedd 09:31
Még mindig nagyon aranyosnak gondolom. Bár már többször olvastam. A pontozásnál a történetet kellene pontozni, vagy a beküldőjét?
#4 Andreas6 2017. 07. 18. kedd 05:59
Kedves kis történet. Nincsenek benne extrák, de nekem nem is hiányoznak. Tetszett.
#3 A57L 2017. 07. 18. kedd 02:56
Ez nem lett jó.
#2 Olvasó 2017. 07. 18. kedd 01:42
Nem rossz, de ezt már olvastam.
#1 Törté-Net 2017. 07. 18. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?