A+ A-

Először, utoljára

Akkor töltötte nálam Attila az első éjszakát. Több mint hat hónapig vergődtünk a lelkiismeretünkkel. Mégis furcsa érzés volt, amikor megkérdezte: "Meséljek róla?" Megéreztem, hogy a feleségére gondol.
- Csak ha akarsz. - feleltem.
- Nem is vagy kíváncsi? - kérdezte, miközben felkönyökölt a párnák közt
- Nem erről van szó. De nem akarok érzelmeket bolygatni. Most velem vagy, és nem vele. Csak ez számít. Nem válaszolt, csak sóhajtott. Ez fájt.
Egy vállalati bulin mutattak be Attilának, közel fél évvel ezelőtt. Beszélgettünk, apró semmiségekről, ahogy két ismeretlen teszi. Mégis úgy éreztem, valami vonz hozzá. Pár nappal később összefutottunk a folyosón. Meghívott ebédelni. Azt hiszem, akkor rontottuk el az egészet. Hülyéskedni kezdtünk, talán a hirtelen jött jó idő, talán a telehold hatása, nem tudom, de vibrált körülöttünk a levegő. Élveztem a kiélezett párbeszédeket, azt, hogy mindig minden kétértelmű jelentést kap, ha beszélünk. Úgy éreztem, ő az a férfi, aki tudja, mit akar, és azt is, hogy én mit akarok. Valami azonban azt súgta, hogy túl szép, hogy igaz legyen.
Ő is érezhetett valamit, mert napokig nem találkoztunk. Egyre jobban hiányzott persze. Azt sem tudtam, hogy hol dolgozik. Új voltam, és csak a mi részlegünkön több százan dolgoztunk. Furcsa, hogy mennyit beszéltünk és még sem tudtam meg semmit róla. Aztán két hét elteltével, egy szerda délután épp haza fele készültem. Ő pedig ott állt a folyosón, egy kollégámmal beszélgetett. Rájuk köszöntem egy hatalmas mosollyal. Annyira boldog voltam, hogy újra látom. Hidegen fogadta. Ez a vég gondoltam. Hiszen nem csináltam semmit! Vagy épp ez a baj? Össze voltam zavarodva. Lementem egy fél emeletet és vártam. Vártam, hogy jöjjön. Negyed óráig. Aztán csak annyit mondott, hogy beszélnünk kell. Itt és most.
A napsütötte parkolóban álltunk. Láthatólag zavarban volt, ami rám is kihatott.
- Nem tudom, hogy kezdjem... Nagyon kedvellek, de... Nem értettem miről beszél.
- De? - sürgettem.
- Akkora a zavarom, nem is tudom, hogy mondjam el. Szerintem sejted...
- Mondd ki konkrétan!
- Szeretlek. - Szerettem volna a nyakába ugrani.
- Mi lesz tovább? - ennyit bírtam csak kérdezni.
- Nincs tovább. Te vagy az álmom, de... nem lehetsz az enyém és én se a tied.
Hidegzuhany. Két napig bírtam. Pénteken a céges címére küldtem egy email-t, hogy örülök, hogy őszinte volt, legalább az álmokban megmaradunk egymásnak, a valóságban meg ő is egy másnak, én is egy másnak. Azért utóiratba beírtam, hogy a remény hal meg utoljára. Tudtam, hogy dolgozik, hogy megkapta, hogy olvasta - és még se válaszolt. Egészen hétfőig. Csak annyit írt vissza, hogy ha a remény kölcsönös, akkor a remény valóság lesz. Kész. Padlón voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan tovább. Hiszen megmondta konkrétan, nem lehet köztünk semmi. Aztán most ez a válasz. Csak játszik? Ha igen, rendben, ha nem, az is, csak tiszta lapokkal.
Ezt követően a nyilvános helyeken került, mintha nem is ismerne. De az email-eink szenvedéllyel voltak tele. Tudtam, hogy elvesztünk mindketten. Egyszer felvetettem, hogy mi lenne, ha megadná a mobilszámát. Ő tiltakozott, én megijedtem.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 3.77 pont (13 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 vakon53 2016. 03. 20. vasárnap 10:55
Nyugodtan mesélj róla
#2 papi 2013. 04. 15. hétfő 11:56
Nyugodtan mesélj róla
#1 Törté-Net 2010. 07. 28. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?