Beszélgetések Veronikával - avagy a világ tele van hülyékkel 5. rész

Ismét nagyon késő volt már.
– Veronika, te mindig sötétben jársz, mint az öregekhez a halál – mondtam neki, amikor a szám elvált forró, puha, csókra éhes ajkaitól.
– Elég szépnek találsz?
– Óh, igen!
– Itt akarsz leteperni?
– Miért, lehet máshol is?
Csak a vállát vonogatta, én viszont el voltam foglalva a nyakával, majd a leteperést követően meg valami egészen mással.
– Akkor most megpróbáljuk, amit a múltkor annyira szorgalmaztál – dünnyögtem a felizgatott kis mókusába, melyet úgy igazított a szám elé, mintha egy mikrofont tolt volna oda egy szép kerek szónoki beszédnek.
– Gondolod, hogy megpróbálkozzunk?
– Te akartad.
– Iiiigen... de most... már nem annyira ragaszkodok... hozzá. Nem baj? – nézett rám bocsánatkérően.
Hát, rendben vagyunk – gondoltam. Veronikában nehéz csalódni. Teljesen aszexuálisan tud viselkedni, ameddig el nem kapja a gépszíj.
– Ó, ha nem, nem. – mondtam nagyvonalúan, mint akinek ilyen apróság egyáltalán nem is számít. – Amúgy is csak te erőltetted, én kicsit sajnáltam azt a gyenge kis húsodat felszaggatni, ámbár – tettem hozzá savanyú a szőlő hangfekvésben – nagyon felizgattál vele a múltkor, amikor már majdnem rávettél. Hülye voltam, mert akkor kell verni a vasat, amikor... Akkor egy pillanat alatt rávonszolhattalak volna a karó hegyére, annyira be voltál zsongva. De egye fene.
– Nagyon rákészültél? – kérdezte bűntudatosan. – Tudod, elijesztett, amit hallottam.
– Mit hallottál.
– Hát, hogy ez veszélyes lehet.
– No és honnan az info?
– Több barátnőm is mondta, hogy borzalmas.
– Okos dolog ez, hogy a titkaidat szájukra pakolod? És ha a férjed fülébe jut? Ha elkezdik beszélni, hogy van valakid?
– Gondolod, hogy a fejemre ejtettek? Csak elsírtam nekik, hogy a férjem mostanában állandóan a seggem felé nyúlkál, sőt bele is kotort néha ujjal, meg hogy amikor a házban bugyiban járkálok, majdnem kiesik a szeme, állandóan a fenekemet gusztálja, holott korábban sose csinálta. Meg hogy amikor elkap és bevágja, pár húzás után kiveszi, a hasamra fordít, és nyaldossa a seggem lukát, az ujját próbálgatja bele, meg minden egyéb. De én nem hagyom, mert idegesít, és attól félek, egyszer rám kapaszkodik, és szétrepeszt, akkor aztán nekem annyi, stb.
No szép. Hogy én mekkora marha vagyok, de hát az ember folyton tanul.
– El se tudod képzelni, mennyi jótanáccsal láttak el!