Új lehetőség

A Kodolányin végeztem gazdálkodási és menedzsment szakon. A diploma után egyenes út vezetett a szüleim cégébe. Az állt a névjegyemen, hogy „Gazdasági menedzser”, de a valóságban másodhegedűs voltam, az apám árnyéka, a fénymásoló gondozója és a kávéfőző művésze. Harminckét évesen még mindig ott tartottam, hogy a kávébabot és a fénymásolópapírt én választhattam ki, de a döntéseket ő hozta.
Ebben az élethelyzetben utaztunk le egy vasárnap Tatához, az anyám apjához. A falusi öreghez, akinek már remegett a keze, de az esze jobban vágott, mint az apámé valaha. Hatvannyolc évesen belefáradt a boltba, ami a hajdani ÁFÉSZ épületében volt, ahol már csak a falak emlékeztek a régi rendszerre. Ebéd után apámék kimentek a verandára kávézni, Tata pedig intett, hogy maradjak. Látszott rajta, hogy komoly, sorsfordító dologról akar velem beszélni. Ott ült mellettem az ebédlőasztalnál, a tekintete a kertet pásztázta, ahol a szilvafa már harminc éve termett. Pár perc hallgatás után megszólalt.

– Fiam, vigyed a boltot, a kocsmát, meg ami hozzá tartozik, én meg leköltözöm a Balatonra, a nyaralóba, Marikával. – Mondta.
Apám hallhatta a verandáról, de úgy tett, mintha nem is figyelne. Aztán mégis belépett az ajtón, a szája szöglete gúnyosan lefelé húzódott.

– Taknyos gyerek – mondta, a hangjában azzal a tónussal, amit már gyerekkoromban is utáltam, amikor rossz jegyet hoztam haza. – Tapasztalatlan. Szétrombol mindent, amit felépítettél.
Tata lassan fordult feléje. A szeme olyan volt, mint az öreg parasztoké, akik már nem félnek semmitől.

– Hülye vagy, bazdmeg, csak nem forogsz. – Mondta megvetően. A hangja nem emelkedett meg, csak élesebb lett. – Igaz, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Ez a gyerek legalább kitanulta, és nem a felesége szoknyája mögül, nem az ő tudását kihasználva, az asszony hátán taposva mászott fel. Te mire vered a melledet? A lányom nélkül mi lennél? A ganajdombon kapirgálnál csak. Úgyhogy kussoljál!
Az apám szótlan maradt, nem mert az Öreggel szembeszállni. Tata még halkan, de a szúrástól élesen hozzátette:

– Ha keresztbe teszel neki, kitöröm a nyakadat. Nekem már, a koromnál fogva úgyis mindegy, hol pihenek.
Egy hét múlva már pakoltam. Anya boldog volt, apám irigy, és azért szurkolt, hogy belebukjak. A szemében ott ült az a fanyar várakozás, amit jól ismertem. Búcsúzáskor arcán a gúnyos mosoly, az álságos kézfogás, amivel nem elengedni akart, hanem felmérni az esélyeimet.