A férjem fia 1. rész

A budai villában élet volt. Az a fajta lármás, pezsgő élet, amihez estéről estére hangos nevetés, csilingelő poharak és medencébe placcsanó testek társultak.

Mert Szentmiklóssy János szerette a partikat.

Minden hétvégén ott volt a kertben a nagyjából húsz-harminc fős társaság. A jakuzzi mellett koktélokat kevertek, a szaunából néha kiszaladt valaki, és egyenesen a medencébe vetette magát. A személyzet – Zsófi meg a többiek – hordták a tálcákat, a grillen megsült húsokat.

János meg állt a tömeg közepén, a kezében egy pohár bourbonnal, és ragyogott. Negyvennégy évesen is úgy nézett ki, mintha a világ az övé lenne. Meg is tette szinte mindent érte. Nem hiába a pazar villa, a személyzet.

És a nők? Imádták. János meg imádta a nőket.

De leginkább engem. Csak engem valójában.

Ott álltam mellette a terasz lépcsőjén, egy apró fekete bikiniben, ami alig takart valamit. Kilencvenes kosaram van, alma formájú, és a bikini felsője úgy tartja, ahogy kell. Lent – gyantázva, mert János ezt kérte, de amúgy is így szeretem – a kis fekete anyag mindössze egy háromszögnyi.

János lerakta a poharat.

– Gyere – mondta halkan.

Már tudtam, mi következik.

Nem mentünk félre. Nem mentünk bentre. Ott, a teraszon, a parti közepén – mert Jánosnek ez is a stílusa: nyíltan, büszkén, mindenki szeme láttára.

Az első csók lassú volt. Szinte ismerkedős. János finoman megfogta az állam, az ujjai végigsimítottak az arcomon, és az ajka csak hozzáért. Nem több. Leheletnyi. Mint mikor először találkoztunk, pedig már tizenkét éve voltunk házasok.

Aztán mélyült.

János beleharapott az alsó ajkamba, alig érezhetően, és a nyelve már ott is járt. Felnyögtem a csókban. És ekkor jött a középső rész: a vadabb. János szájával letámadott, az ujjai a hajamba markoltak, a csók forró, mohó, szinte faló lett. A nyelvek harca. Hátratántorodtam egy lépést, de János követett, a teste az enyémhez préselődött.

Aztán – ahogy mindig – lassult.

Az utolsó simítás finom volt. János visszavett, az ajka éppen csak súrolta a számat, aztán a homlokomat, aztán a szemhéjamat. Megsimogatott az arcomon, mintha valami drága, törékeny kincset érintene.

Mindenki látta. Senki sem szólt semmit. Ez nálunk így ment.

A bárpultnál álló új beszállító, Kovács úr, félrenyelt egy korty pezsgőt.

– Ez... ilyenek? – kérdezte halkan Zsófitól.

Zsófi csak mosolygott.