Végső elhatározás 1. rész

Az életem hároméves koromban fordult ki önmagából. Apám akkor hagyott el bennünket. Nem azért, mert elfáradt a házasságban, hanem mert kiderült, hogy anyám gyermeket vár – de nem tőle. A húgom akkor fogant, amikor apám indokolatlanul-vagy csak jó volt az ügyvédje – előzetes letartóztatásban volt. Elvitte a pénzt, az autót, és vele együtt minden reményt is, hogy egyszer majd apámként ott lesz mellettem.
Nem sokkal később már új férfi költözött a házba. Még apám helye ki sem hűlt, a nevelőapám már befeküdt az ágyába, de mit csodálkozunk rajta  hiszem már épp eleget volt a lába között. A húgomat, Natit, a tenyerén hordozta. Én lettem a dühének céltáblája. Többet ordított velem, mint amennyit megütött, de abból is jutott bőven. Akkoriban még senki sem beszélt gyermekvédelemről, a család ügye a családra tartozott.
A nevemet is ő vette el. Az eredeti családnevem helyett az övét kellett viselnem. Papíron az ő nevét viseltem, miközben a születési nevem más maradt,   csak a Józsi maradt vérszerinti apám után. Ez a zűrzavar még felnőttként is elkísért.
Anyám közben két ember helyett dolgozott. Minden túlórát elvállalt, hogy nekünk – vagy talán inkább nekem – megadja azt, amit a nevelőapám sajnált tőlem. Csakhogy amikor éjszakás volt, a nevelőapám is eltűnt. Azt mondta, horgászni megy. Tudtam én is, anyám is, hogy nem a tóban áztatja a kukacot. Anyám mégis hallgatott.
Azokon az éjszakákon Nati mindig átbújt hozzám. Három évvel volt fiatalabb nálam, és én jelentettem neki a biztonságot. A védelmet. Ha mellettem aludt, nem félt.
Nemcsak testvérek voltunk, hanem igaz barátok is.
Általános iskolában sokat csúfolták a fülei miatt. Sokáig nem mondta el nekem, mi történik vele. Amikor végre megtudtam, elszakadt bennem valami.
Ha egy lány bántotta, pofont kapott. Ha fiú volt, ököllel a gyomrába vágtam. Ott nem maradt nyoma. Két-három hónap alatt még a nálam nagyobbak is tartottak tőlem. Nem azért, mert vagány akartam lenni, hanem mert ha valaki a húgomat bántotta, vörös köd szállt az agyamra.
Persze emiatt engem is csúfoltak.
Amikor Natit kézen fogva kísértem, a hátunk mögött sokszor skandálták:
– Két szerelmes pár, mindenhova együtt jár!
Eleinte rosszul esett. Aztán megszoktam. Végül ők is megunták.