Teréz anya, mint ügyvédnő 2. rész

Eljött az életem 43. tele. Fú, de utáltam. Na nem csak a korom miatt,   közben meg az miatt is. Hosszú,   formás lábamra csizma. Takart,   de nem óvott, mert mindig fáztam. A tárgyaló terembe meg beleizzadt a lábam. Nem büdösödött,  de engem zavart. A magas sarkú körömcipőmből mindig kibújok ami illetlenség,   de nekem kell és megtehetem. Húúú volt egy tárgyalás mikor a bíró magához hívatott és elfeledtem, hogy nincs rajtam cipő,   mezítlább mentem ki és csak akkor vettem észre,   hogy nincs rajtam, mikor a bírói pulpitus magasabban volt mint szokott,   közben meg én voltam 6 centivel alacsonyabb. Egyszer egy internetes portálra is felkerült,   de nem kavart nagy port. Szóval a tél nem csak ezért volt utálat. A hideg, a szürkeség, a korán sötétedik, későn világosodik. És persze a hó. Az, ami gyerekkoromban még természetes volt, most csodaszámba ment. Globális felmelegedés – mondják. Na de ez a tél nem az a tél volt. Hirtelen, egyik reggelre huszonöt centis hó borított mindent.

Az én Subom bírta, a férjem Mercije már kevésbé. De az a fránya törvény, hogy a saját porta előtt a havat takarítani kell. Apám mindig azt mondta: aki adta, az majd elviszi. Én is vallanám, de a közteresek ezt nem tudják. Máskor nem, de ilyenkor járják az utcákat. Kell a bevétel.

El kell tolni.

Férjem? Áááá. Mire csak az utcára kiérne, meghalna. Ha csoda folytán mégsem, a pocakjától nem látná, hol a hólapát eleje. Marad rám. Nyáron szerettem kijárni futni az erdőt átszelő futópályán, de az nem kényszer volt, mint most a hó.

A második kávémat töltöttem magamba. Már csak a kinti cuccok kellenek, amikor furcsa hangot hallok. Hólapát. Nem a férjem, mert ő épp most fingotta el magát, mint egy földrengés. Sokat gondolkodom ilyenkor, hogy nem szarik be. Vagy igen, csak kimossa? Mindegy.

Az ablakhoz megyek.

Egy harmincas pasi áll kint. Kopott, kinyúlt pulóverben, sapka, sál, kesztyű – tolja a ház előtt a havat. Talán már láttam valahol. Felveszem a hótaposót – na, ebben büdösödni fog a lábam, de van lábspray – meg a síkabátom.

Kilépek a hidegbe. A levegő csípős, a hó ropog a lépések alatt.

– Jó reggelt – köszönök a pasinak.

Közelebbről még jóképű is. Nem az a feltűnő, szalonpasztípus, hanem valami természetes, határozott vonásokkal. A szeme kék, de nem az a harsány égkék, hanem inkább olyan, mint a téli égbolt délben: halvány, de tiszta.

– Kezét csókolom – emeli meg a sapkáját.