A sportcsarnok gondnoka 1. rész

Nyolcadik után basztam továbbtanulni.  No, nem azért, mert hülye voltam hozzá, inkább azért, mert beláttam, hogy nincs értelme,  abból nem lesz kaja az asztalon.  Egy fostalicska viskóban laktunk, amit minden oldalról alá kellett támasztani, különben ránk dőlt volna. Apám masszív alkesz volt, anyám nyáron napszámba járt a földekre, télen meg az istállóba ganézni.
Én már tizenkét-tizenhárom évesen is akkora lóbaszó voltam, mint egy tizennyolc éves. Így aztán eleinte anyámmal jártam dolgozni.  Anyám gyerekkori szerelme  – a helyi sportcsarnok vezetője – szánt meg minket.  Közvetlenül anyámnak nem mert segíteni az apám miatt,  ezért engem bejuttatott a helyi sportcsarnokba takarítani, az akkor már félhalott apám nevén,  akinek az iratait az anyám lopta el. Hát igen, hivatalosan apám volt a takarító, közben meg én toltam a melót.  Nem volt vészes. Az öltözőket kellett felmosni, meg edzések, vagy meccsek után a küzdőteret rendbe tenni.
Annyi pénzt kerestem, hogy magamat eltartsam, és anyát is tudjam támogatni – mert amit anya megkeresett, azt apám egyből leöntötte a torkán, néha még vissza is hányta, miközben a fák alá járt hugyozni. A mája már rég nem bírta a kiképzést.
Két évvel azután, hogy elkezdtem dolgozni, az apám végül kipurcant. De előtte! Láttam, ahogy haldoklik. Először a bőre sárgult be, aztán a szeme is. A hasa felpuffadt, olyan lett, mint egy vízzel teli ballon. A lábai megdagadtak annyira, hogy a bőr majd’ szétrepedt rajtuk. Aztán jöttek a vérzések. Az orrából, a szájából, meg a bőre alatt is foltokban. Akkor már nem ivott annyit, mint régebben, de addigra mindegy volt, a mája felmondta a szolgálatot. Az agyát is elitta, néha azt se tudta, hol van. Az utolsó éjszaka vért köhögött fel, aztán megfulladt a saját vérében, iszonyatos fájdalmak közepette. Anyám fogta a kezét, én meg néztem a sarokból. Nem sírtam.
Addigra már kikerültem a tankötelezettségből, így átírták a szerződést a saját nevemre. A főnököm, aki – mint említettem – anyám gyerekkori szerelme volt, apám halála után anyát is felkarolta. Papíron anya lett a takarítónő, én meg a kertész, de persze a valóság az volt, hogy én, – a tizenhat éves bika – röhögve megcsináltam mindkét melót.
De persze a baj sose jár egyedül.