Teréz anya, mint ügyvédnő 1. rész

A csillagok állásában sosem hittem különösebben. Mégis, ha körbenézek az életemen, valami magyarázatot kell találnom arra a szerencsére, ami kísér. Mamám szerint az égiek és a jó Isten a legjobbakat adták meg nekem. Ő mindig a homlokát érintve imádkozott, amikor rólam beszélt, és a kis szenteltvíztartójából merítve keresztet vetett a levegőbe. A maga módján ezt szent játéknak gondolta, mintha az Úr ráérő pillanataiban épp az én sorsomat igazgatta volna.

A férjem, aki fizikus, legyint erre a kérdésre. Szerinte az atomok ütközése volt a legideálisabb. Nem véletlen, hogy épp ezek a molekulák rendeződtek így, abban a bizonyos kozmikus szélben, amikor minden összeállt. A kvantum fluktuációk olyan valószínűségi mezőt hoztak létre, ahol az én létezésem nemcsak lehetséges, de szinte törvényszerű volt. Ezt tartja a legromantikusabb mondatának.

Mások, akik inkább a keleti bölcseletek felé hajlanak, a szüleim karmájában látják a kulcsot. Azt mondják, az aurájuk fogantatásomkor olyan élesen fehérlett, mint a havas hegycsúcs a téli napfényben. A buddhista tanítás szerint a karma nem büntetés vagy jutalom, hanem természeti törvény, olyan, mint a mag, amiből fa nő. A szüleim karmájának ideje pontosan egymásra talált – a hindu felfogás szerint a dharma és a karmikus adósságok olyan szimmetriát alkottak, ami ritka, mint a kék hold. Aki ért hozzá, azt mondta, korábbi életeik úgy kapcsolódtak össze, mintha mindig is egymásnak lettek volna teremtve.

De mindez szép teória. A jogi egyetemet vörös diplomával zártam, és egy országosan ismert ügyvéd, dr. Kovács Zoltán irodájában kezdtem ügyvédjelöltként. Zoli bácsi, ahogy a háta mögött hívtuk, ötvenhat éves volt, amikor odakerültem, kopaszodó, krumpliorrú férfi, akinek a tekintélye azonban megelőzte a termetét. Amikor belépett a tárgyalóterembe a sötétbarna, kézzel szabott ügyvédi köpenyben – amit az angolszász hagyományból eredeztethető robe néven emlegettünk –, az egész terem csendbe borult.

Mellette viszont ott voltam én. Csinosnak mondtak, és bár sosem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, a tárgyalótermekben feltűnő jelenség volt a kontraszt: a patinás, öreg tekintélyű főnököm és a fiatal nő, aki melette ott ült a padsorban.