Egymásba rohanva 4. rész

Csókokkal borítja a hasamat, halad lefelé, és úristen, ez nem lesz meg tizenöt perc alatt! De már érzem az ujját magamban, a száját a combjaim belső felén, és basszus, igen, ez eltarthat egész éjjel... egész éjszaka... akár... reggelig!
***
Hazafelé az út tele van incselkedő szóváltásokkal, flörtöléssel és kuncogással. Két lány, akik átléptek egy olyan határt, amit a legtöbben sosem, összekovácsolódtak valami tiltott dolog által, és mégis itt vannak, túlélték, hogy elmesélhessék a történetet. Nem bírom megállni, hogy néhány másodpercenként ne vessek felé egy lopott pillantást. A szeme csillogása, az a titkot alig tartani bíró mosoly, az ajkai, amelyek valami olyat rejtenek, amit soha senki más nem fog tudni... mind újra átéreztetik velem az elmúlt órákat, és egy pillanatra elfeledtetik, hogy ez nem tarthat örökké.
Lehunyja a szemét, és sóhajtva a háttámlának dönti a fejét. Ami köztünk van, eleve halálra van ítélve. Egy olyan befőttesüvegbe zárt szentjánosbogár, amelynek a fedelén csak pár lyuk van. Még a legjobb esetben is... még ha követném is őt az egyetemre... még ha a távolságot is kibírná... még ha anya és apa teljes mellszélességgel támogatná is (és higgy nekem, előbb fagy be a pokol szilárd permafroszttá, minthogy ők ne támogatnák), vannak dolgok, amelyeket a világ egyszerűen nem enged.
Nem én vagyok a jövője. Bármennyire is szeretném. És ő sem lehet az enyém.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne élvezhetnénk azt az időt, ami még hátra van, mielőtt elmegy – vág vissza az agyam kevésbé racionális fele. Ebben egyetértek: még előtte áll az egész nyár, mielőtt északra költözik. Ki tudja, mi történhet addig?
De még ha minden egyes éjszakát együtt is töltenénk – ami a jelenlegi körülményeink között lehetetlen –, akkor is csak kilencvenvalahány napunk maradna a búcsúig. Kevesebb, mint száz éjszaka a most és az azután között.
Az egyetem megváltoztatja majd őt. A távolság megváltoztat engem. A világ pedig megy tovább, mintha mi sem történt volna. A bennem élő romantikus tovább kutat majd a versekben, hogy megértse, mikor kell őt elengednem. És csak remélni tudom, hogy ő is rájön majd, hogy egyszer neki is ezt kell tennie.
De ma este... a ma este az a miénk, ami a miénk. És a világ nem tépheti ki azt a kezünkből, ha akarja, akkor sem.