Doktornénik bűvöletében 3. rész

A rendelő folyosóján tompán visszhangzott a lépteim zaja. A neonlámpák néha pislákoltak, a linóleum padlón régi kávéfoltok és cipőnyomok árulkodtak az egész napos jövés-menésről. A falakon kifakult plakátok hirdették: „A munka becsület és dicsőség dolga! ”  „Adj vért, életet adsz! ”, de valahogy mégis mindenki fáradtnak tűnt, amikor délután hat után jöttem.
Veronika azt mondta, menjek be érte munka után, együtt megyünk haza. Az ajtón kis tábla: „Rendelő”. Kopogtam. Belülről halk zörgés, majd női hang:
– Igen? Tessék?
Az ajtó kinyílt, és nem Veronika állt ott.
Egy alacsony, teltkarcsú asszony nézett rám, olyan negyvenesnek gondoltam volna, de a szeme körül finom ráncok és az őszülő tincsek elárulták, hogy inkább az ötvenes évei végén jár. Mégis... volt benne valami eleven, valami nőies tűz, ami első pillanatra meglepett.
– Jó estét... Veronikát keresem – mondtam zavartan.
– Ő még betegnél van, mindjárt végez. Addig... gyere be nyugodtan. Magyari Margit vagyok – nyújtotta a kezét mosolyogva. – De mindenki csak Margónak hív.
– Horváth Péter. – Kezet fogtam vele és valami furcsán kellemes, meleg érzés futott végig rajtam.
Margó mozdulatai könnyedek voltak, nőiesek és a testtartásában volt valami magabiztos. Az az alkat, aki tudja, mitől szép egy nő és nem kér bocsánatot érte. Sötétkék kosztüm, a blúz két felső gombja oldottan nyitva. Felette ujjatlan fehér köppeny. Nem kihívó, csak... természetes.
– Te vagy az a Péter, akiről Veronika annyit mesélt? – kérdezte cinkos mosollyal, miközben a fiókból egy dossziét keresett. – Idősebbnek gondoltalak...
– Gondolom, nem mondott rólam semmi rosszat – válaszoltam zavartan, hirtelen félig viccesen.
– Csak jót – felelte. – Azt mondta, fiatal vagy, sportos, meg hogy mindenki irigykedhet rá. – Egy pillanatra felnézett és tekintetünk találkozott. Túl sokáig maradt úgy.
Éreztem, hogy valami megmozdul köztünk. Egy apró, megmagyarázhatatlan feszültség. Az a fajta, amit az ember nem keres, de ha ott van, azonnal tudja, hogy létezik.
– Maga is sportol? – kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet.
– Én? – nevetett halkan. – A sport a rendelői lépcső. Néha felmegyek a harmadikra, ha nem működik a lift. De fiatal koromban... hát, táncolni szerettem.
– Az is sport – mondtam mosolyogva.
– Hát, ha úgy vesszük... – felelte és megint rám nézett. A szemében most valami játékos fény csillant.