Doktornénik bűvöletében 4. rész

Már messziről megismertem Veronika Ladáját az utcán a gimi oldalánák. A fehér 2101-es ott állt a patka mellett. Soha nem jönne értem, tudtam baj van és az csak egy lehet... Szívem rögtön kihagyott egy ütemet. Ma nem neki kellett volna itt lennie. A megyei tisztifőorvosnál volt megbeszélése, legalábbis ezt mondta tegnap. Megtorpantam. Kettőt hátra, egyet előre, ahogy a katonák mondják. Aztán nagy levegőt vettem, és odaléptem az autóhoz. Veronika a volán mögött ült, napszemüvege mögött mosolygott. Az a mosoly volt az, a hideg, felsőbbrendű, amiről tudtam, hogy vihar előtti csendet jelent.
– Szia, bébikém... te kis kaszanovám – mondta halkan és a hangja olyan volt, mint a penge, ami még a tokjában van, de már érzed a hidegét. – Beszédem van veletek.
Nem szóltam semmit, csak nyeltem egyet. A „veletek” szó minden kétséget kizárt. Tudta. A kocsi elindult. A motor halkan duruzsolt, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam az anyósülésen. Tudtam, hová tartunk. Margó háza felé.
A Trabant a kapu előtt állt. Margónak még dolgoznia kéne, gondoltam, de amikor Veronika dudált, a kapu azonnal nyílt. Margó arca feszült volt, de igyekezett tartani a nyugalmát.
– Sziasztok – mondta. – Mi újság? – szánalmas volt ez a kérdés, hisz neki tudnia kellett.
Nem válaszoltam. Veronika már átlépte a küszöböt.
Bent a szobában Veronika leült az ágy szélére, Margó mellé. Én a szoba közepén álltam, mintha kihallgatásra vittek volna. Margó lábujjával a szőtt szőnyeg szélét bökdöste, Veronika karba tett kézzel ült, az arca rezzenéstelen.
– Na, gyerekem – szólalt meg végül. – Meddig akartál még játszadozni velünk?
Nem tudtam ránézni. A torkomban gombóc, a levegő sűrű lett, mintha a falak is figyelnének és borulnának rám. A két nő csöndje olyan volt, mint két külön világból jövő ítélet, ami most találkozik bennem. A levegő megfagyott a szobában. Veronika lassan sétált körbe előttem, mint egy tanár, aki épp azt méri fel, mennyit hazudott a diákja.
Margó az ágyon ült továbbra is, lesütött szemmel, ujjaival idegesen a pulóvere szélét csavargatta.
– Egyet elfelejtettél, gyerek – mondta Veronika halkan, de minden szava súlyosan koppant. – Nekem Margó nemcsak a beosztottam... hanem a barátnőm. Szinte az anyám is.
Nem tudtam mit válaszolni. A hangja, a tekintete teljesen lefegyverzett. Azt éreztem, mintha egyszerre három ember szólna belőle a vezető, a nő és az, aki csalódott bennem.