Doktornénik bűvöletében 1. rész

1983 tavaszán járunk. Horváth Péter vagyok, tizennégy éves, évvesztes végzős diák egy alföldi kisváros általános iskolájában. Anyám hat éve özvegy, harmincnyolc éves, fonónő a helyi gyárban és mióta apám meghalt, ketten élünk a kis városszéli házban. Ő mindig igyekezett erős maradni, én meg csendes. Talán túl csendes is.
Nem tartoztam a menők közé. Szünetekben többnyire a fal mellett álldogáltam és onnan figyeltem a többieket, akik nevetve kergetőztek vagy épp egymásba fonódva csókolóztak a folyosó végében. Én csak néztem őket és próbáltam elhitetni magammal, hogy egyszer majd nekem is lesz valaki, akiért megdobban a szívem. Addig viszont maradtak a gondolatok, a titkos vágyak, a könyvek, amik mögé el lehetett bújni.
A második félévben is eljött a kötelező orvosi vizsgálat ideje. Mindig különös izgalommal vártam ezeket a napokat, talán mert kiszakítottak a megszokott iskolai ritmusból, talán mert volt bennük valami, amitől gyorsabban vert a szívem. Akkor még nem tudtam, hogy ez az idei vizsgálat más lesz, mint a korábbiak. Hogy ez lesz az a nap, amikor valami elindul bennem, amit addig csak sejteni mertem.
A folyosón az asszisztensnő még írt valamit a kartonomra, aztán intett, hogy mehetek be.
Odabent a teremben Mokány Melinda doktornő fogadott. Már negyvenöt körül járhatott, melírozott haját egyszerű kontyba tűzte, de néhány tincs mindig kiszabadult, mintha ő maga sem törődne vele igazán. Duci alkat volt, körülbelül százhetven centi alatt, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan nőiesség. Talán a tekintete miatt, abból valami bizalom, valami csendes melegség áradt.
– Na, szia Péter – mondta, miközben átvette a papírt. – Látom, a kézilabda és az otthoni súlyzózás nem múlik el nyomtalanul.
Elmosolyodott és én abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a mosolyával együtt a mellkasomig szaladna a vér. Próbáltam természetesnek tűnni, de éreztem, hogy elpirulok.
A vizsgálat rutinszerűen zajlott, mégis minden mozdulata túl élesnek, túl közelinek tűnt. A pulzusmérésnél, amikor az ujjai hozzáértek a csuklómhoz, a levegő hirtelen nehezebb lett.
– Jó erős szívverés – jegyezte meg halkan, aztán rám pillantott. – Sportos fiatalember.
Valamit vissza akartam mondani, de csak egy zavart „igen” jött ki a számon. Melinda doktornő leült, és még írt pár sort a kartonra. Nem szólt, csak néha rám pillantott, aztán halkan megszólalt.
– Na Péter panasz?
– Inkább csak kérdés doktornéni.
– Na mond gyorsan.