A szobalány tanítása 3. rész

Másnap reggel a ház csendes volt. A szél a spaletták résein át játszott a függönyökkel, mintha még mindig bennük zengene a tegnap esti suttogás. Anna a konyhában készítette a kávét. Meztelen lábfeje a hűvös kőpadlón, haja laza kontyban, a bő ing épp csak takarta a vállát. Kristóf az ajtófélfának dőlve figyelte őt – mintha először látná igazán, nemcsak a testét, hanem azt a belső derűt is, ami a mozdulataiból áradt.
Nem kellett semmit mondaniuk. Az éjszaka után egy másfajta nyelvet beszéltek – halkabbat, mélyebbet.
Aztán megszólalt a telefon.
Anna megdermedt. A hang idegen volt ebben a tiszta reggelben – túl éles, túl hirtelen. Felvette.
– Igen?... Jó reggelt. Itt Anna.
Kristóf nem hallotta, ki van a vonal túloldalán, de látta Anna arcán, ahogy megváltozik a tekintete. Mintha egy régi maszkat húzna vissza magára – a nő, akit ő megismert, egy pillanatra eltűnt.
– Igen, tudom. Tudom, hogy a hétvégén jönnek. Persze... rendbe teszek mindent. Igen, ő is itt van. A vendégházban. Nem, nem rokon. Egy régi ismerős... – kis szünet – csak néhány napra.
A hangja nyugodt volt, de Kristóf érezte: valami történt. Valami áttört a pajzson.
Amikor letette, nem nézett rögtön a fiúra. Csak a csészék felé fordult, és tovább öntötte a kávét.
– A nővérem jön holnap. A férjével. És a kisfiával. – A hangja egy árnyalattal halkabb lett. – Itt fognak aludni két éjszakát. Anyám kérte, hogy engedjem meg.
Kristóf bólintott. Nem szólt, de az agya már kereste, mit is jelent ez: el kell mennie? Vissza kell térnie a saját világába?
Anna megérezte a csendjét.
– Nem küldelek el – mondta gyorsan. – De szeretném, ha... egyelőre nem mutatnánk be egymást. Ők... más világban élnek. Más szabályokkal. Te pedig... még most érkeztél haza önmagadhoz. Nem akarom, hogy azonnal kérdőjelezzék meg.
Kristóf közelebb lépett hozzá. Megérintette a nő derekát, finoman.
– Én maradok. Ha kell, csendben, a háttérben. De veled akarok lenni. Még nem vagyok kész elengedni ezt, amit itt találtunk.
Anna ekkor nézett rá újra, és a szemében nem volt félelem – csak annak a nőnek a tekintete, aki már sokszor hallgatott, de most végre valakiért beszélni akar.
– Akkor kezdjük el a világban is. Apránként.
A délutáni fény megcsillant a verandán, ahol Anna egyedül ült. Kristóf a fák közt sétált, időt adott neki. A nő kezében egy pohár víz volt, de nem ivott – csak tartotta, mintha valami egyensúlyt keresne benne.