A szobalány tanítása 2. rész

A fürdőszobába a reggel frissessége szűrődött be. A csempe hidege még őrizte az éjszaka hűvösét, de a meleg víz lassan eloszlatta. A zuhany fúvókájából egyenletes zúgással hullott alá a víz, és a pára puhán lepte el a tükröket.
Anna előbb lépett be a kabinba, haja már nedvesen simult a válla fölé. Hátra sem nézett, csak félig játékosan, félig kérés nélkül szólt vissza:
– Jössz?
Kristóf addig a mosdókagylónál állt, és bámulta a saját tükörképét. Arcán ott volt valami új: nyugalom és büszkeség, talán az első olyan pillanat, amikor férfinek látta magát – nem mások elvárásaitól, hanem attól, amit most megélt.
Ahogy belépett Anna mellé, a meleg víz azonnal végigcsorgott a hátán. A zuhanyfüggönyön túli világ elcsendesedett. Csak a vízcseppek hangja töltötte meg a teret – és az egymáshoz simuló testek lélegzete.
Anna szembefordult vele. Tenyerével végigsimított Kristóf mellkasán, majd fel a nyakáig, leöblítve róla az éjszaka emlékét – vagy talán éppen emlékként beleírva. Kristóf behunyta a szemét, ahogy a nő ujjai végigcsúsztak a vállán, majd a karján. Nem volt sietség. Csak figyelem, törődés, és az újra megtapasztalt gyönyörűség, hogy valaki hozzáér – nem birtokolva, hanem szeretve.
– Tudod – mondta Anna halkan –, mindig is szerettem a zuhany alatti csendeket. Olyankor mindenki önmaga lehet. Nincs szerep, nincs kontroll, csak víz és bőr.
Kristóf kinyitotta a szemét.
– Veled még ez is más – suttogta. – Mintha a víz nem is a testemről, hanem a gondolataimról mosná le a bizonytalanságot.
Anna elmosolyodott. Elővett egy puha szivacsot, és lassan habot oszlatott Kristóf mellkasára, mintha a mozdulata is szavak nélküli vallomás lenne. A fiú most már nem zavarban volt, hanem kíváncsi. Ujjai visszafele ismertek rá a nő testének finomságára, mint aki tanulja a dallamot, amit előző este már énekelt – de most harmóniában, biztosan.
Közelebb léptek. A víz most már nemcsak a bőrüket, hanem a kapcsolatukat is átszőtte. Ahogy Anna megfordult, Kristóf hátulról ölelte át, állát a nő vállára hajtva. Egyik kezével a hasát simogatta, másikkal a vízcseppeket követte végig a karján. Nem volt szándék mögötte, csak egyszerű öröm: hogy itt lehet, ilyen közel, ilyen nyitottan.
– Meddig maradsz? – kérdezte halkan Anna, és a hangjában először jelent meg a külvilág árnyéka.
Kristóf nem válaszolt azonnal. Csak szorosabban ölelte át.
– Amíg engeded – mondta végül. – Amíg úgy érzed, hogy helyem van melletted.