Vízvezeték szerelők 2. rész

Nem tudom, mikor kezdtem el megbecsülni a kezdeti ellenszenv után. Nem tudom, mikor változott meg a munkatársi kapcsolatunk. Talán azon a táppénzes napján. Talán azon a napon, mert akkor csókoltam meg először Kittit. Vagy talán már sokkal korábban, amikor először megláttam a kazánház forróságában, a thermopléd alatt, félig öntudatlanul, mégis valahogy makacsul jelenlévőként, majd pucéran, kihívóan. Vagy még korábban, amikor beugrottam mellé a 2 fokos vízbe? Nem tudom, de az igen, hogy azóta minden más lett. És most itt vagyunk, mint férj és feleség.
A szüleim udvarán a téliesített nyárilakot először csak szükségmegoldásnak szántuk. Kitti viccesen „szerelmi búvóhelynek” nevezte, aztán valahogy tényleg az lett belőle. Egy kis külön világ, ami csak a miénk. Itt minden mozdulatnak, minden szónak súlya volt és néha előfordult, hogy túl nagy is, bár ilyen biztosan lesz is még. Persze volt már ajtócsapkodás is, hol nem? A nagyanyám azt szokta mondani, ahol mosogatnak, ott van tányércsörgés is. Egyszer Kitti azzal vágta be maga mögött a fürdőajtót, hogy „Egyedül voltam a hűtő 2 fokos vizében aznap, emlékszel? Te meg csak szartál! ” – és én csak álltam ott megsemmisülve, egy szál pólóban, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy röhögjek. Aztán pár perccel később kijött, vizes hajjal, illatos testtel, dacosan, és úgy simult mellém az ágyban, mint aki épp csak egy kicsit volt dühös, de azért még mindig nagyon szeret. És amikor a mellkasomra tette a tenyerét, én már tudtam, hogy minden rendben. A legfurcsább az volt az egészben, hogy Kitti és az anyám szinte barátnők lettek. Beszélgettek a virágokról, lekvárról, meg arról, hogy nekem mennyire kinyúlik a pólóm, ha nem vigyázok rá, és még millió rám nézve ciki, vagy éppen dicsőséges dologról. Néha úgy éreztem, hogy külön-külön mind a ketten többet tudnak rólam, mint én magam.
De amikor este lett, és csak mi ketten voltunk a kis nyárilakban, a falon még ott volt a régi naptár, amin be voltak karikázva a fontos napok, akkor csak rám nézett, és én újra abba az első pillanatba csöppentem vissza. Ahogy már átmelegedve rám nevetett a kazánházban, a thermo plédbe burkolódzva, kissé meggyötörve, nem kicsi dühvel, de az mégis olyan volt akkor, mint egy ünnep. Egyik reggel például csak annyit mondott, amikor a paplan alól előbukkant a keze.
– Tudod, hogy te még mindig sokkal jobb vagy, mint a jeges víz, vagy a gőzborotva? – nevetett gúnyosan, és nevettem én is élcelődésén, aztán megcsókoltam a vállát.