Vízvezeték szerelők 3. rész

Az ominózus éjszaka után, az akkor történtekről nem beszéltünk. Bennem a gondolatok megöltek valamit. Több pozitív, de éppen elég negatív érzés is kavargott bennem. Nem tudtam másra gondolni. Nem féltékenység, nem düh vagy harag és nem bosszú volt bennem. A „hogyan tovább” volt a fő kérdés, hiszen láttam, hogy az általam még az életemnél is jobban szeretett két nő között vibrált a levegő, ahogy egymás aurájában voltak. Nem voltam képes beszélni az érzéseimről, gondolataimról.
A negyedik éjszaka érkezett meg a traumám megoldása. Az elmúlt napokban nem beszéltünk arról a dologról. Semmit. Nem kérdezett egyik nő sem, én meg nem kezdtem, nem volt merszem és konkrét gondolatom az egészről, de minden percemben ott motoszkált. A látvány. Az érzés. A súly.
Kitti mellett feküdtem, meztelenül, még verejtékes volt a hátam a szeretkezés utózöngéjeként. Ő mozdult először, ahogy mindig. Rám simult, combját az enyémre csúsztatta, mellét a mellkasomhoz préselte. Légzése lassú volt, szelíd. Megcsókolta a nyakamat, röviden a számat, aztán halkan, szinte a sötétségbe súgta:

– Mi van veled, Zozó? Olyan vagy napok óta, mint aki messze jár... Szeretsz még?
Nem válaszoltam azonnal. Csak néztem a plafont, és közben újra és újra bevillant a kép. Anyám szobája. Az éjjeli lámpa tompa, sárgás fénye. A takaró félig lecsúszva róluk. Kitti testét ismertem, de az anyámét is. És ott feküdtek egymáson. Egymásnak simulva, mintha minden szomorúság, minden hiány, minden szerelem, amit valaha éreztem, most ebben a csendes, buja ölelésben egyesült volna.

– Szeretlek – mondtam végül. – Nagyon. Talán most még jobban.
Kitti nem mozdult. Várt. Várta, hogy tovább beszéljek. Én meg éreztem, hogy ki kell mondanom mindazt, ami odabent forrongott napok óta.

– Először... először olyan volt, mint egy övön aluli ütés. Mintha valami nagyon mély, nagyon tiltott dolgot láttam volna. Az agyamba tolult a vér, a tüdőmben megakadt a levegő. Aztán... ahogy néztem... nem tudtam nem figyelni az anyám arcát. Láttam rajta a fájdalmat, a megkönnyebbülést, az odaadást. Aztán rád néztem... és nem az váltott ki valamit belőlem, amit csináltatok... hanem az, ahogy néztél rá. Mintha visszaadtál volna neki valamit, amit tőle kaptál meg bennem. Szeretetet. Gondoskodást. Életet.
Elhallgattam, aztán újra megszólaltam, most már halkabban, elcsukló hangon: