Végre szoknyában 1. rész - avagy coming out

Ahogyan léteznek nőies férfiak, ugyanúgy élnek közöttünk férfias nők is, akikről csak az tudja, hogy melyik nemhez tartoznak, aki meztelenül látja őket. Nem voltam angyali szépségű , és mintha csak éreztem volna, hogy az a teljes nemem, amit rám , illetve, ahogy a születési jegyek okán neveltek.
Talán tizenkét éves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy valami baj van, nem érzem magam jól a bőrömben, és fiú létemre mindinkább a kislányok ruhái, játékai kezdtek vonzani. Ha egyedül voltam otthon, nővérem szekrényéből egykettőre előkerült a bugyi, a melltartó, a magas sarkú cipő, a szoknya blúzzal. Az átalakulások szükségessége egyre gyakoribb erővé vált. Már nem állhattam le csak a beöltözésnél, több kellett, a teljes átlényegülés. Csakhamar sikerült hozzájutnom egy alapozóhoz, szemöldökceruzához, szempillafestékhez, rúzshoz. Ügyetlen mozdulatokkal sminkelni kezdtem magam, az eredményen teljesen meglepődtem, a tükörből egész elfogadható "csaj" nézett vissza rám. További zsebpénzemből beszereztem magamnak a szükséges fehérneműket, így a számomra izgató dolgokhoz most már bármikor hozzáférhettem, s a lebukás veszélye is jelentősen csökkent.
Középiskolára elkerültem hazulról, a kolesz kibírhatatlan volt, így szüleim belátták, hogy albérletbe kell költöznöm. Nagy szerencsémre a szobában csak egyedül voltam, így esténként bezárt ajtó mögött hódolhattam szenvedélyemnek. Négy éven keresztül bugyiban és selyemhálóingben aludtam, napközben pedig éltem a csendes diákéletet...
Az "aranykornak" sajnos vége lett, leérettségiztem, s felvettek az egyetemre. Tudat alatt nőies szakmát választottam, gondolván, hogy az évfolyam lány – többségében könnyebben elvegyülhetek. Bekerültem a kollégiumba, fiúszobatársaim elől el kellett titkolni hobbimat, hisz nem értették volna meg, s közröhej tárgya lettem volna. Abbamaradt a lábujjkörmök lakkozása, a body –, harisnya – viselés zömmel bugyi – hordásra korlátozódott.
Nem adtam fel, lassan tapogatózva kerestem a kitörési lehetőséget, első sorban egy olyan évfolyamtársnőmet, a későbbi (*) – t, aki kellően megértő, s rábízhatom titkomat.
Végre találtam egyet, szerencsémre nem kollégista volt. A közös tanulás ürügyén (sokat segítettem Neki a reáltárgyakban) egyre több időt töltöttünk együtt, amikor is sokféléről beszélgettünk.