A+ A-

Emmanuelle 5-6. fejezet

5. fejezet - A törvény
Mario a vendégét a vörös atlaszpuha bőrdíványra ültette, két japán lámpa közé. Egy boy, aki mindössze egy kétoldalt felsliccelt, feszes, élénkkék sortot viselt, üvegtálcát hozott, és letérdelve az ugyancsak bőrrel borított keskeny, hosszú asztalra helyezte.
Mario háza rönkfából épült, egy sötét csatorna fölé hajolt, játszottak rajta a visszavert fénysugarak. Emelete nem volt, kívülről erdei találkahelynek látszott. A belépőt meglepték a fényűző bútorok és kárpitok. A szalon teljes hosszában a khlong-ra nyílt, Emmanuelle láthatta a kéregbárkákat, amelyek meg voltak rakva édes italokkal, kókuszdióval, főtt rizzsel töltött bambusszal. Lián- és levélszigeteket sodort az ár az éjszakában. Az a férfi vagy nő, aki hátul, az egyetlen evező fölé görnyedve állt, s a lábával egyensúlyozva erőlködött, közömbös pillantást vetett a helyiség belsejébe. Egy szomszédos templom ormán a rézcsengettyűk, amelyek nyelve szélfútta füge levelére emlékeztetett, két hangon szóltak, az egyik vékony volt, a másik súlyos, mintha valaki megsebesült volna. Gong hallatszott a távolból, amint álomra hívta a boncokat. Egy sipító női hang bölcsődalba kezdett valahol.
- Egy barátom is eljön - mondja Mario. Visszafojtott beszéde illik a Buddha-figurák árnyaihoz,
amelyeket a hangulatvilágítás vetít a falra. Emmanuelle-t annyira elfogja a félelem, hogy egy hajtásra kiissza a félpohárnyi méregerős koktélt. Eláll tőle a lélegzete, de a görcsös félelem nem oldódik föl. De hát mi van vele? Szégyelli ezt a körvonalazatlan félelmet, megpróbálja eloszlatni ezt a képtelen varázslatot:
- Ismerem őt? - kérdezi.
Csak ebben a pillanatban jön rá, hogy csalódott: Mariónak tehát esze ágában sincs kettesben maradni vele. Azt hitte, hogy kényére-kedvére akarta őt birtokolni, a férjét sem volt hajlandó fogadni, és lám, mégis meghívott valakit gardedámnak.
- Nem - feleli Mario. - Magam is csak tegnapelőtt találkoztam vele egy estélyen. Angol. Lenyűgöző lény. És bámulatos a bőre! Az itteni napfénytől csokoládébarnára sült... Hogy is mondjam? Jó íze van a színének. Meg fogja szeretni.
Emmanuelle szívébe belemarkol a féltékenység, megalázottnak érzi magát. Mario olyan sóvárgással beszél erről az emberről, hogy minden szónál elakad, mintha csak hosszú vívódás után tudna választani közülük, mintha csak - Emmanuelle elképzeli - egy cukrászdában nyalánkságok közül válogatna. Miféle kétsége maradhat ezután a férfi hajlamait illetően? Ariane-nak igaza volt, ő ezt előre látta. Emmanuelle-t mégis az a zavaró érzés fogta el, hogy a várt vendég érdemeit Mario nemcsak a saját örömére dicséri, hanem mintha éppen neki, Emmanuelle-nek szánná.
Kicsúszik a talaj a lába alól. Semmi kivetnivalót nem találna abban, ha Mario magáévá akarná tenni. Erre vár: azért jött, azért szánta rá magát erre a kalandra, hogy tetsszen Marie-Anne-nak. Vagy talán csak azért, mert erősebb a kísértés, mintsem gondolta volna, s ha csak rágondol, hogy odaadja magát neki, máris olyan fizikai örömet érez, mintha azonnal kikapcsolná a ruháját, széttárná a lábait, erezné az eddig ismeretlen testet, a tapintását és a melegét, amint egyetlen lökéssel, kéjesen beléhatol, vagy éppen ellenkezőleg, lassan, hüvelykről hüvelykre, majd azonnal visszahúzódik, hagyja várakozni, kitárulva, megalázva, koldulva, bizonytalanságban és nedvesen - Ó, édes kétség! -, aztán visszatér újra, milyen csodás!, milyen kemény, milyen duzzadt, milyen hegyes, amint oly uralkodón simogatja nemi szerve belsejét, amint kéjesen kiürül benne az utolsó cseppig, s nem hagyja el őt, csak amikor a mag el van vetve, a föld felszántva, elboronálva, megöntözve, birtokba véve... Az ajkába harap, ő már kész, szereti, ha testét birtokolják, vágyik rá. De ez a sok pilinckázás, ez a sok finomkodás fárasztja. Gondolhatta volna, hogy vigyáznia kell az olaszokkal!
Már mondaná is Mariónak: "Igaza van, ha kihasználja a kínálkozó alkalmat, de érje be azzal, aki vagyok. Szeretkezzen velem, azután eresszen el, hogy a férjem mellett alhassak. Ha már elmentem, úgy szórakozhat a maga angoljával, ahogy akar." De elképzeli, milyen zavarba jönne, ha Mario hűvös udvariassággal megvetően ránézne ahogy pár egyszer ránézett -, és azt felelné: "Kedvesem, ön téved. Ön persze nagyon rokonszenves nekem, de..."
Mario éppen olyan hangon, ahogyan elképzelte, félbeszakítja képzelődéseit:
- Tegye olyan magasra a lábát, amilyen magasra csak bírja. Quentin erre a puffra fog ülni. Forduljon így, hogy a térdei feléje nézzenek, s hogy belefúrhassa a pillantását a szoknyája mélyébe.
Emmanuelle-t mámor fogja el. Mario a meztelen vállára teszi a kezét, hosszú ujjai megérintik a melle tövét. Gyöngéden jobbra fordítja, a másik kezével finoman megfogja fekete szoknyája szélét és ferdén felhúzza, hogy a lábai különböző mértékben látsszanak ki: a bal a combja közepéig, a jobb egészen az ágyékáig.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8 pont (14 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 A57L 2014. 04. 16. szerda 07:50
Szép a befejezés is.
#1 Törté-Net 2011. 11. 11. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?