Férfiak a barakkból 2. rész

A közös helyiség még sötétbe burkolózott, amikor a hajnal első sugarai beszivárogtak az ablakokon. Alig aludtam valamit. A fejemben újra és újra lejátszódott, ahogy Ashford őrmester ujjai a torkomra szorultak, és ahogy Ryder leengedte a karját a felső emeletről, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. A vékony matrac még keményebbnek tűnt, mint előző éjjel.
Hangos nyikorgás hallatszott felettem. Mielőtt reagálhattam volna, Ryder félmeztelenül leugrott a felső ágyról. Közvetlenül az ágyam mellett állt, miközben magasra nyújtózkodott. Széles mellkasa és kidolgozott hasizmai alig néhány centire voltak az arcomtól. Erősen megcsapott a meleg bőr és a tegnapi izzadság illata. Izmos combja a csípőmhöz ért, miközben egyensúlyozott az ágyam szélén.
– Reggeli merevedés-ellenőrzés, Rhodes – mondta széles vigyorral. Hangja még rekedt volt az alvástól, de áradt belőle az a fajta harsány, „aranyifjú” energia.
Mielőtt válaszolhattam volna, rám vetette magát. Játékos birkózás kezdődött ott, a keskeny ágyon. Ryder egy pillanatra leszorított, a súlya a vékony matrachoz préselt. Mellkasunk összeért, csupasz bőre forrón préselődött az enyémhez. Nevetve birkóztunk, miközben próbáltam lelökni magamról.
Erős karjai körém fonódtak. Lábaink összegabalyodtak. A lélegzetvételünk felgyorsult. A nevetés valami intenzívebb érzést rejtett, de elhessegettem a gondolatot. Ez csak amolyan haveri hülyéskedés volt. Pontosan az a fajta ostoba móka, amit a srácok űznek ilyen helyeken.
Valójában élveztem. Egyetlen nap alatt Ryderrel alakult ki a legkönnyedebb barátságom évek óta. Semmi rideg elvárás. Semmi ítélkezés. Csak harsány nevetés és kötetlen érintések. Jólesett ez azután a jéghideg otthon után, ahol felnőttem.
Ryder végül – még mindig nevetve – legurult rólam. Az ágy szélére ült, és letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Jobb, ha résen leszel ma, haver. Ashford őrmester tökéletességet vár el. Úgy hallottam, különösen kegyetlen a szépfiúkkal. – Megpróbálta utánozni a brit akcentust, és borzalmas, arisztokratikus hangnemre váltott:
– „Igazítsa ki a tartását, Rhodes újonc! ” – Mindketten nevetésben törtünk ki. Az utánzás szörnyű volt, de oldotta a mellkasomban feszülő szorongást. Épp akkor sétált el az ágyunk mellett Alistair Beckett.
Szikár, inas alakja azzal a jellegzetes, arrogáns járással mozgott. Ránk pillantott, és gúnyosan felhorkant: „Min kuncognak itt a hölgyek? ”