Férfiak a barakkból 1. rész

A busz ajtaja sziszegve kinyílt, és a Blackridge tábor forrósága arcul csapott. Por kavargott a bakancsom körül. Szögesdrót csillant meg a szemembe tűző napfényben. A levegőben férfi izzadság, bakancsfényesítő és valami erősebb – talán gázolaj és fegyelem – szaga keveredett. Leléptem a kavicsos talajra. Vállamon a nehéz tengerészzsák súlya, miközben éreztem, ahogy tekintetek tapadnak rám.
Huszonkét éves voltam, és 180 centi feletti magasságommal – pontosabban 185 centimmel – könnyen észrevehető. Egykori egyetemi lacrosse-játékosként olyan testalkattal rendelkeztem, amely különösebb erőlködés nélkül is jól mutatott: kidolgozott vállak, erős lábak, karcsú derék. Papíron pontosan úgy festettem, mint aki idevaló. Belül azonban még mindig ugyanaz a Callum Rhodes voltam, aki azért kérte meg a barátnője kezét, mert az tűnt a kapcsolatuk következő logikus lépésének, majd végignézte, ahogy az egész összeomlik: a lány apja kijelentette, hogy nem vagyok elég férfi a lányához, a saját apám pedig rideg nevetéssel mondta ugyanezt a szart. „Növeszz tököket, Callum! ” A hivatalos verzió szerint otthagytam az egyetemet, és azért vonultam be, hogy fegyelmet és irányt találjak az életemben. A valóság ennél egyszerűbb volt: be kellett bizonyítanom, hogy nem vagyok gyenge.
Ryder Callahan már azelőtt kiszúrt, hogy elértem volna a barakk ajtaját. Színtiszta amerikai sportoló, közel 190 centis magasságával. Széles vállak, vastag karok, borzas barna haj és egy olyan vigyor, amelyről látszott gazdája még sosem találkozott olyan problémával, amit ne tudott volna dugással vagy verekedéssel megoldani. Nehéz tenyerével olyan erővel csapott a hátamra, hogy előrebuktam.
– Rhodes, ugye? Gyere, legyünk egy szobában.
Ryder Callahan nem várta meg a választ. Úgy ragadta meg a zsákomat, mintha évek óta ismernénk egymást, és a hosszú, alacsony épület – a fő barakk – felé húzott. A közös helyiség tágas volt, két oldalán fémből készült emeletes ágyak sorakoztak. Vékony matracok, szürke takarók. Bár épp csak megérkeztünk, a levegő már izzadság – és friss bakancsfényesítő-szagú volt. Körülbelül harminc újonc nyüzsgött a teremben. Helyet foglaltak, túl hangosan nevettek, és keményebbnek próbáltak tűnni, mint amilyennek valójában érezték magukat.