A sportcsarnok gondnoka 3. rész

Huszonegy éves múltam, a gondnokságom alatt a régi csarnok ismét felszálló ágba került. Ricsi bával egyeztettük a kosáredzéseket, és az üresen maradt sávokat megnyitottuk a környékbelieknek – természetesen egy óránkénti jelképes összegért, a fenntartás érdekében. Délután a fiataloké volt a pálya, este meg a pasik kispályás focijáé
Renáta, mint kereskedelmi szakközepes, elvállalta a büfé üzemeltetését. Így a nyári szünet beálltával tényleg rengeteg időt töltöttünk együtt. Reni szinte itt élte az életét. Edzés, büfé, aztán megint edzés.
Egyik nap hamuszürke arccal érkezett. Beszélt Ricsi bával, aki azonnal felmentette az edzés alól. A büfében kuporodott össze a rekeszek mögött, mint akit gyomron rúgtak. Néhány perc múlva előjött, nem mertem faggatni, de szerencsére pont a folyosón kóvályogtam, amikor a kezemben csuklott össze.

– Reni! – Elkaptam, mielőtt a földön csattant volna.
Felnyaláboltam, és a volt bírói öltözőbe vittem, amit lakásnak alakítottam ki magamnak. Letettem az ágyra, és mellé térdeltem.

– Mi van? Mi történt? – Kérdeztem, és próbáltam megőrizni a hidegvéremet.
Összeszorított szemmel feküdt, a kezét a hasához szrította, alig kapott levegőt.

– Mensizek – suttogta. – Nagyon görcsölök. Otthon nem mondhatom el, mert apám így is nyápicnak tart. Azt mondja, a cigánylányok bírják a fájdalmat, és én csak hisztizek.
Összeszorult a szívem. Felpattantam, és előkaptam a gyógyszeres dobozomat. Találtam benne No-Spát – ritkán vettem be, legfeljebb gyomorrontásra, de erre is jó volt.

– Ezt vedd be – mondtam, és adtam hozzá egy pohár vizet. – Segíteni fog.
Bevette, és lassan csillapodni kezdett a roham. Kinyitotta a szemét, és rám nézett.

– Maradj itt – mondtam. – Én intézem a büfét, az edzésnek úgyis vége van.
– De... – próbált tiltakozni.
– Nincs de! – Vágtam rá határozottan, de elmosolyodtam. – Pihenj!
Kimentem, bezártam a büfét, aztán a kis géppel gyorsan felmostam a csarnokot – siettem, mert fejben csak azon járt az agyam, jobban van-e már. Rohantam vissza.
Ahogy beléptem, Reni az ágyon ült, és rám mosolygott. A színe is visszatért.

– Jobban vagy? – kérdeztem, és leültem mellé.
– Igen – bólintott. – Köszönöm. Nagyon sokat segítettél.
– Nincs mit – vontam vállat.
Rám nézett, a szeme gyanúsan csillogott.

– Megölelhetlek? – Kérdezte halkan.
– Persze – feleltem.