Rossz döntések krónikája 7-8. rész

7. rész –  Az egész város minket figyel
Az üvegházi történések utáni reggelen hat óra negyvennyolckor érkeztem meg a Rebel Botanicals-ba, és azonnal mindent elmeséltem az orchideának.
Nem azért, mert muszáj volt. Nem azért, mintha olyan ember lennék, aki az első kávéja előtt egy cserepes növénnyel beszéli meg az élete sorsfordító eseményeit. Kizárólag szakmai okokból tettem, mégpedig azért, mert az Orchidea nagyjából a második naptól kezdve – amikor beszámoltam neki a chardonnay-incidensről – érzelmileg elköteleződött a helyzet iránt, úgyhogy megérdemelte a naprakész tájékoztatást. Terveim szerint a releváns tényeket klinikai, tárgyilagos, botanikai kifejezésekkel közvetítettem, hogy aztán továbbléphessünk.

– A csábítási stratégia – mondtam – nem várt eredményeket hozott.
Az orchidea hallgatott.

– A tervezett eredmény a következő lett volna: a koncentráció megzavarása, időhúzás, a szakmai távolságtartás fenntartása. A tényleges eredmény ezzel szemben az lett, hogy az összes védelmi vonal kompromittálódott, két jelentős strukturális hiba lépett fel, és egy férfi az üvegházamban, kitűrt inggel azt mondta, hogy az én részemről ez megváltoztat valamit.
Az orchideának négy bimbója volt. Az egyiket az éjszaka folyamán növesztette, kifejezetten azért, hogy véleményt nyilváníthasson a dologról.

– Látom, mit csinálsz – mondtam neki.
Békésen virágzott tovább.

– Át foglak tenni egy másik polcra.
Nem tettem át másik polcra. Meglocsoltam pontosan a szükséges vízmennyiséggel, negyed fordulatot fordítottam rajta a reggeli fény felé, és a kelleténél egy kicsit hosszabb ideig álltam ott, olyan arccal bámulva a négy bimbót, mint egy olyan nő, akinek egy növény túljárt az eszén, és ennek teljesen a tudatában van

– Egy szót se – figyelmeztettem. – Senkinek.
Az orchidea diszkréciója, mint mindig, most is kifogástalan volt.
* * * * *
Tízkor érkezett meg.
A szaporítóhelységből meghallottam a kapu hangját, de nem néztem fel a szétválogatott dugványokról. Szeretném, ha jegyzőkönyvbe kerülne, hogy teljes tizennégy másodpercig nem néztem fel, ami a teljesítőképességem abszolút legfelső határát jelentette, és eszem ágában sincs úgy tenni, mintha nem így lett volna.