Rossz döntések krónikája 2-6. rész

2. rész – Archer Voss, mint...  
Szeretném tisztázni, hogy teljesen jól voltam, amikor felébredtem.
Kimondottan kipihenten ébredtem. Hét óra álom nélküli alvás után, egy olyan ember sajátos, békés elégedettségével, aki hozott egy fegyelmezett, felnőtt döntést, és nem fog többet gondolni rá. Lezuhanyoztam. Ettem egy pirítóst. Leengedett ablakokkal, bömbölő rádióval vezettem a Rebel Botanicals felé, és a tavaszi megrendelésen járt az eszem, meg azon, hogy a csüngő futóka végül sikeresen megszökött-e az éjszaka folyamán, és hogy mihez kezdjek az orchidea-helyzettel, ami már egy ideje húzódott, és őszintén szólva végtelenül kimerítő volt.
Nem gondoltam a melegbarna szemekre. Nem gondoltam a gondos, megfontolt mondatokra, vagy a meglepett nevetésre egy óvatos, megfontolt arckifejezésen, vagy egy óvatos, megfontolt férfi sajátos tulajdonságára, aki úgy mondja azt, hogy „igen, asszonyom”, mintha semmibe sem kerülne, aztán teljesen elfeledteti veled a sebességváltó létezését.
Jól voltam.
Hét óra ötvenháromkor léptem be a pihenőbe. Főztem egy kávét az eszpresszógéppel – ez volt Hazel legnagyobb ajándéka mindannyiunknak. Három éve vette, az életemet adnám érte – és a fémszínű hűtő előtt állva a felmágnesezett növényfotókat nézegettem, mert ezt csinálom minden áldott reggel. Jó képek, a hűtőn a helyük, és ez hozzátartozik a hely rituáléjához.
Hazel már ott ült a faasztalnál.
Ez nem volt szokatlan. Hazel mindig ott ül a faasztalnál. Amióta kilenc éve vezeti ezt a kertészetet, az én tudomásom szerint még soha sehonnan nem késett el életében. Mindkét kezével a bögréjét szorongatta, sötét copfját átvetette az egyik vállán, mellette az asztalon a bőrkesztyűje – már foltosan, már betörve. Ő már túl volt a délelőtt egy olyan felén, amit mi többiek még el sem kezdtünk.
Nem közvetlenül rám nézett, hanem pont az arcom melletti üres térre.
Ismerem Hazel hallgatásának minden létező árnyalatát. Van a kényelmes, a gondolkodó, meg az, ami azt jelenti, hogy észrevett valamit, és épp mérlegeli, kimondja-e. Ez most a rendszerező hallgatás volt. Az, amikor az információkat már a megfelelő tálalási sorrendbe rendezte magában, és egyszerűen csak a tökéletes pillanatra vár, hogy megszólaljon.

– Jóreggelt! – Fordultam hozzá.
– Beszélnünk kell egy ügyfélről – felelte.
Leültem. Két kézzel rászorítottam a kávémra. Elővettem a leginkább figyelmes, professzionális arcomat.