Mindennek oka van 2. rész

Teltek a hetek. Anya ritkán. Jelent meg este újab fiatal apára hasonlító férfi. Egyszer telefonon mondtam is neki sűrűben váltogatja a férfiakat,   mint más a fehérneműt.

Nevetett,   neki most így a jó.

A sakk a szekrény tetejére került. A vodkásüvegeket kiöntöttem, Zsombi nézte, de nem szólt semmit. Gazsi intenzívebben dolgozott a méhészetben ami kezdett csendesedni az ősz közeledtével, a bátyám meg csak rám figyelt. Meg én rá.

Nem beszéltük. Nem mondtuk, hogy ez most mitől van, vagy meddig tart. Nem kellett. Mert este, amikor anya megint nem jött haza, a folyosón összetalálkozott a tekintetünk, és nem volt kérdés.

A zuhany alatt történt először. Nem tudom, ki húzta be a másikat. Talán én. Talán ő. Csak egyszerre ott álltunk, a víz zuhogott, a gőz belepte a tükröt. A szappan illata összekeveredett a bőrünkével.

Zsombi megfogta a csuklóm. Óvatosan, mintha valami nagyon értékes lenne. A tenyerébe vette a kezem, és a szappant dörzsölte bele. Az ujjaim közé, a tenyerembe, a csuklómra. Aztán a saját kezére is. És amikor a keze újra az enyémhez ért, ott csúszott a bőrünk, simán, selymesen.

A hátamhoz állt. A karjával körbefonta a derekam. A mellemre tette a tenyerét. Nem markolta. Csak tartotta. A víz a hajamba csorgott, a szemembe, de nem nyitottam ki. Éreztem a farkát a fenekemhez feszülni. Nem volt benne sietség. Csak ott volt, melegen, keményen.

Megfordultam.

A szemébe néztem. A víz végigfolyt az arcán, a szakállán. A kezével végigsimított az arcomon, az ajkamhoz ért. A hüvelykujja bejárta a szám szélét.

– Vani – mondta.
– Tudom – mondtam.

Lehajolt, és megcsókolt.

A víz alatt más volt minden. A nyelvünk összetalálkozott, de nem kapkodva. Olyan volt, mintha időnk lenne. Végtelen időnk. A csempe hideg volt a hátamnak, ő meg meleg elöl. A farka a hasamhoz ért, a mellem az ő mellkasához. A szívünk egymásnak vert.

Felemelt.

A csempe hideg volt, de már nem számított. A lábam a dereka köré fontam. A víz zuhogott ránk, a gőzben alig láttam az arcát. Éreztem, ahogy a keze a fenekem alá nyúl, ahogy irányít. Aztán belém hatolt.

Nem a vízben lenni a lényeg, hanem hogy ott, abban a gőzben, abban a fehérségben egyszerre voltunk mindenhol. A farka mélyen járt. Lassan. Nagyon lassan. A víz csúszósra mosta a bőrünket. Minden löket simán jött, könnyedén. Mintha nem is a testünk dolgozna, hanem valami más. Valami, ami régebbi nálunk.