Megcsalásom története 2. rész

Anyám nem faggatott. Ő mindig is tudta, hogy a csend többet ér, mint ezer kérdés. Bejött a teával, megszorította a vállam, kiment. Ennyi. A nővérem – az más.

Katának hívják. Két évvel idősebb nálam. Gyerekkorunkban utáltuk egymást. Mostanra már csak a felnőtt változata maradt annak az utálatnak – türelmesebb, de élesebb. Mint egy jól élezett kés, amit nem kell megfogni, elég, ha ránéz az ember, de a bajba mindig is összezártunk.

Az első héten még csak nézett.

A másodikon már leselkedett.

A harmadikon becsörtetett a szobámba, reggel fél hétkor, amikor még a gép előtt ültem a tegnapi teával.

– Így nem megy tovább – mondta.
– Jó reggelt – feleltem.
– Ne jól reggelizzél nekem. Nem ettél három napja. A hajad se mostad meg. És úgy nézel ki, mint aki a sírás és az őrület között billeg.
– Pont középen vagyok. Az az arany középút.
– Ne okoskodj. Mi történt?

Nem válaszoltam. A képernyőt néztem. A védelem nélküli Windows asztalt. A kukában a törölt fájlok. A biztonsági másolat a pendrive-on, a fiókban.

– Hallod? – a nővérem a szemem elé csapta a kezét. – Itt vagyok. A testvéred. Aki melletted állt, amikor apánk meghalt. Aki anyát ápolta, amikor te a szoknyás picsád után rohantál.
– Ne hívd annak.
– Minek hívjam? A drága Cicuskának? Aki...
– Kati – emeltem fel a hangom. – Hagyd.

Nem hagyta. Soha nem hagyta.

Aznap délután meglátta a telefonomon a híváslistát. Cintia. Napi ötször-hatszor. Néha este tízkor is.

– Hívogat – mondta. Nem kérdezte. Közölte.
– Aha.
– És te nem veszed fel?
– Néha.
– Mit akar?
– Hogy ne küldjem el senkinek a prezentációt.

A nővérem felvonta a szemöldökét. Az a mozdulat, ami azt jelentette: na, most már beszélj.

– Milyen prezentációt?
– Olyat – mondtam. – Amibe belebukik ő. És a Főépítész úr. És lehet, hogy a jegyző asszony is.

Kati leült. A fotelem karfájára. Az arca – az az arc, ami mindig is keményebb volt, mint apánké – most egyszerre lett puha és éles. Mintha a kő is meg tudna indulni.

– Mesélj – mondta.

Elmeséltem.

Nem mindent. Nem a szállodai szőnyeget. Nem a lankadó farkat. Nem a képernyőn továbbított undort. Csak a tényeket. A szállodát. A foglalásokat. A kameraképeket. A videót. A válókeresetet. A hűtlenséget.