Mini 2. rész

A biztonsági őr rámkiabált, hogy nem strihhelhetek itt. De mielőtt rendőrt hívott volna, megcsörrent a mobilja. Álla a földön pattogott a meglepetéstől.

– A főnökasszony várja – mondta. Intett a szalon bejárata felé.

Klári kedvesen fogadott. A kézfogása még mindig az a határozott.

– Ez meg mi? – nézett a két gurulós bőröndre.
– Hát... – kezdtem. – Még most érkeztem. Nem volt időm szállás után nézni. Gondoltam, majd...

Elhallgattam. Klári hallgatott. Hátranézett. A háta mögött persze nem volt semmi. Csak a tükörüveg.

– Gyere – mondta végül. – Tedd ide a recin belülre.

Félve léptem a csillogó, frissen mosott kövezeten. A bőröndök kereke csikorgott a márványon. Klári a szalonba vezetett. Körbe. Csak néztem a táblákat. Meg a flancosabbnál flancosabb csodák. Az áruk is szép volt, de hátul a nullák száma már fájt. A BMW-knél csak átszaladtunk. Rám nézett, és a MINI-k felé vett.

– Ezeket nézd – mondta. Kicsik, csodásak. És azok is drágák.

Aztán átvitt a régi, már nem használt szalonba.

– Ezek eladásra várnak – mutatott körbe. – Első körben, ha nincs bent munka, ezeket kell átnézni.

Megörültem. Az újaktól féltem. Ezek meg az én közegem. A korosodó roncsok, a rejtett hibák, ahol a diagnosztika nem elég, kell hozzá érzés is.

Lassan kezdtek beszivárogni a szerelők. A műhely felől. Megtorpantak. Megnéztek. Ez a nő a főnökasszonnyal? Aztán jöttek az irodisták, a recepciósok. A műhelybe már a művezető is beszaladt. Klári nem ment ki. Várt. Aztán egyesével bemutatott.

– Gréta. Új villamosságis.

A női öltözőt is megmutatták. Egy lyuk. Elvileg itt én és a takarítónő öltözünk. De csak munka után.

A szállásról a biztonsági szolgálat vezetőjével beszélt Klári. Egy ötvenes, mogorva fickó.

– Van még hátul – mondta. – A régi csarnok mögött. A volt építési felvonulási terület mellett. Két lakókonténer.
– Milyenek? – kérdezte.
– Van benne ágy. És meleg víz. Meg kosz.

Elvitt. Az egyik konténerben tényleg volt minden. És tényleg kosz mindenütt. De a másikban is. Azt mondta, válasszak. Kinéztem a kevésbé koszosat. Persze hogy elfogadtam. Főleg, hogy ingyen volt. Három hónapra. Aztán ha végleges leszek, addig maradok amíg akarok.