Eltartás 3. rész

Nem akartam hallgatózni. Esküszöm, nem akartam.

Lementem volna az alagsorba, de a lépcsőn eszembe jutott, hogy a gyógyszeres doboz a nappaliban maradt. Katalin kérte, hogy adjam be Jani bácsinak estefelé a vérnyomáscsökkentőt. Visszafordultam.

A folyosóról már hallottam a hangokat. Jani bácsi szobájából jöttek.   Csendesen, lopva akartam bemenni a nappaliba – de ahogy a résnyire nyitott ajtóhoz értem, megtorpantam.

Karcsi bent volt. Jani bácsi beszélt. A hangja olyan volt, amilyet még soha nem hallottam. Nem a beteg ember fáradt, nyögdelő hangja. Hanem egy erős, akaratos, szinte parancsoló férfi hangja. A halál küszöbéről.

Ott álltam a résnél. Nem bírtam elmozdulni.

– Karcsi – mondta Jani bácsi –, már milliószor kértelek. De ha kell, vedd  végakaratomnak, hogy Katalin...
– Bátyuskám... ne... milliószor mondtam – szakította félbe Karcsi. A hangja fáradt volt, de határozott.
– Mikor összejöttem Katival, te... ne szólj bele. – Jani bácsi hangja hihetetlen erős volt. Egy hetvenéves, féloldalra béna, gépekre kötött embertől. – Te szerelmes voltál bele. Rajta kaptalak, hogy kukkolod, amikor öltözködik. A saját sógornődet, Karcsi. A testvéred feleségét.

Csend. Olyan csend, hogy hallottam a monitor kattogását. Jani bácsi lélegzését. Aztán a hangja, most már halkabban, de nem gyengébben:

– Most meg, amikor kérlek, hogy légy férfi... légy kedves vele. Hiszen hatvan éve ugyanaz, de nem égett ki. Még mindig az a nő, akibe beleszerettem. És te... te is belé, csak sosem merted bevallani.
– Nem.
– Egy haldokló végakaratára nemet mondasz? – Jani bácsi hangja megremegett. Nem a gyengeségtől. Attól a fajta remegéstől, amikor az ember tudja, hogy utoljára beszél. – Nem a pénzemért kérlek. Nem az örökségemért. Hanem azért, mert tudom, hogy jó lennél neki. És ő neked. Két ember, akiket szeretek. Ne hagyjátok egymást.

Hosszú csend.

Aztán Karcsi megszólalt. A hangjában már nem volt az a határozott nem. Inkább valami bizonytalan, kereső.

– Tudod – mondta lassan –, Katinak is bejöttél. És bejössz férfiként. Soha nem mondta, de én... én láttam rajta. Azt a kis mosolyt, amikor rád néz. Nem úgy, mint másokra.

Jani bácsi köhögött egyet. Aztán folytatta, mintha mi sem történt volna: