Eltartás 1. rész

31 éves vagyok, Melinda, de mindenki csak Melinek hív. Tizenhárom, sőt a gyakorlattal együtt már tizennégy éve vagyok a neurológiai osztályon. Kötelező és önszorgalmi képzésen folyamatosan képzem tovább magam, sőt mondták, beiskoláznak felsőfokra is. Nem hinném, hogy nekem kell egy középvezetői teher – már a főnővér helyettesítése is sok.

Most hoztak át egy hetven éves bácsikát. Az életveszélyen túl van, már csak ő, mi és az idő, ami mindent eldönt. Láttam a leleteit. Időben kapták el, és jó helyen volt a baj. Nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki kóma, mélyaltatás, küzdelem – és minden mindig ötven-ötven százalék. Mosoly vagy sírás.

Jani bácsinál a mérleg a mosoly felé hajlik. Főleg, hogy még csókos is az öreg. A megjegyzés rovatban ott a „fokozott gondosság”. Valaki utána nyúlt, nem vitte el. Persze, hiszen mi vagyunk talán az ország egyik legjobb osztálya. Orvosok, felszereltség – na és persze én. Mi, a nővérek is a legjobbak vagyunk. Még akkor is, ha nem vagyunk megfizetve, és a csurran-cseppent is elvették.

Infúzióba befecskendeztem a gyógyszereket. Gépen van, orrában az oxigén.

Jani bácsi horkant egyet. Nem a halál horkantása – az máshogy hangzik, azt ismerem. Ez a mélyaltatásból föléledő, tiltakozó, öntudatlanul is élő ember horkantása. A mutatóujja megmozdul a takarón. Aprót, mint aki integet.

Lehet, hogy nem is nekem.

De mégis.

A szívem az a hely, ahol a mosolyt tartom. Mert ha egyszer a sírás győzne, abból nem lenne felébredés.
Még két óra a műszakból. Szóltam az ügyeletes doktornőnek. Láttam, már nem a pihenőszobában van. Alaposan megvizsgálja, viszi be a tapasztalatát a gépbe, hogy nappal vizit – ezt tudja.

Jani bácsi légzése egyenletes. A monitor zöld pontjai bólogatnak. Becsuktam mögötte az ajtót. A folyosón a fénycsövek ugyanazt a nappalt hazudják, ami odakint még nem kezdődött el. A kávé automata megint csak inkább meleg vizet adott tejporral. Megittam.

Eszembe jutott a fürdőszobánk. A fehér csempe, amin Pali egyszer átragasztotta a szivárványt. Mert tudja, hogy szeretem a színeket. Tudja, hogy miután haldoklókkal beszélgetek egész nap, otthon csendre vágyom – meg a szivárványra. A férjem egy ellentmondás. Mint az élet. Nem hiába ha informatikus.

Hazaindulok. Rohanok haza – a villamoson már levetkőzöm fejben. A cipőmet. A zoknimat. A ruhámat. A bőröm, ami még mindig fertőtlenítőszagú lesubickolom.