Egyenlőség 2. rész

A lelkem – a lelkiismeretem – felszabadult.
Nehéz ezt megmagyarázni. Mintha egy szorítót vettek volna le a mellkasomról. Az a bizonyos szorítót – amit a nevelés, a család, a környezet helyezett rám gyerekkorom óta. Azt a parancsot, hogy nem lehetsz ganéj férfi. Hogy nem tarthatsz két pálcát egyszerre a tűzben, mert az egyik megég. A másik is. A kezed is.
Most már csak egy pálca volt a tűzben.
Hogy az a pálca Renáta volt – vagy a saját elhatározásom, hogy nem hagyom, hogy mások döntsék el helyettem, kihez van jogom szólni – azt sem tudtam. De a szorítás megszűnt.
Lélegeztem. Mélyet.
A kollégák – szépen lassan – leálltak a hecceléssel.
Nem tudom, miért. Lehet, hogy elfogadták. Lehet, hogy megértették. De az is lehet, hogy egyszerűen már lerágott csont lett: hogy én, a feltörekvő építészmérnök, a hét lakás tulajdonosa, a Dacia Sandéróval és a borostás arcommal – egy roma takarítóval beszélgetek. Hogy kaját hordok neki.
Üdítőt. Kávét. És azt a bizonyos, elmaradhatatlan Milka csokit – a lila tehénnell.
Az emberek megszokták.
Lacika már csak biccentett reggelente. Gábor – a villamos tervező, aki valamit mert mondani – már köszönt is. Persze a szája szélén ott volt a félmosoly. De nem szólt.
A többiek is.
Furcsa mód a legnagyobb támogatás a recepciós Csillától jött. Egy nap odajött a konyhában – ő is kávét töltött – és csak annyit mondott:
– Jól teszed, Kiru. Az a lány... nem érdemli meg, amit kap az élettől.
Nem kérdeztem, mire gondol. De bólintottam.
Renátával kötetlenül tudtunk már beszélgetni.
Az irodai konyhában – a takarítás utáni negyedórában – leültünk a sarokba. Én hoztam a kávét. Kettőt. Az egyik normális, a másik – az övé
zacskós volt, de már a második héten rájöttem, hogy ő szereti azt az ízt.
Azt mondta, arra emlékezteti, amit otthon – amikor még volt otthona – ivott apjával. Reggelente. A tornácról nézve a hegyeket.
– Borsodban hegyek vannak? – kérdeztem.
– Dombság – javított ki. – De onnan nézve, gyerekként, hegyek.
A hangja – az a mélyen nőies, duruzsoló hang – a borsodi tájszólás lassú, ringató ritmusában mesélt. A szavak – nem kapkodta. Nem nyelte.
Pontosan, tisztán ejtett mindent. Mintha valamikor tanították volna, hogyan kell beszélni.
Mindenről tudtunk már beszélni.
Majdnem mindenről.
Az ízlésünkről. A zenéről – ő cigányzenét hallgat, de nem a felkapottat, hanem a régit. Azt mondta, a nagyanyjától tanulta. A könyvekről