Villamosvezető 2. rész

Az első együttlétünk után másnap reggel nem beszéltünk sokat. Krisztián főzött egy kávét, én megcsináltam a szendvicseket. A mozdulataink ugyanazok voltak, mint minden reggel, de közben a bőrünk, a tekintetünk, a csendünk... más volt. Tele feszültséggel. Vagy talán várakozással.
Aznap este, amikor hazaértünk, leültünk az ágy szélére. Egymás mellett, nem egymással szemben. Én a lábamat felhúzva, ő előre dőlve, a könyökével a combján.
– Beszélnünk kell – mondtam.
– Tudom – válaszolta.
Egy percig csend volt. Aztán egyszerre kezdtünk bele.
– Arról, ami tegnap...
– Nem akarom, hogy...
Nevettünk egy kicsit. Idegesen, feszülten.
– Te kezdd – mondta.
Vettem egy mély levegőt.
– Azt akarom, hogy tudd... nem várok el semmit. Nem azt, hogy ettől most más legyen köztünk, nem azt, hogy ettől mi most... egy pár vagyunk, vagy bármi. Nem akarom, hogy kötelességnek érezd. Hogy azt hidd, ha egyszer megtörtént, akkor most már minden este...
– Szilvi – vágott közbe.
– Hagyj beszélni – mondtam, és a hangom keményebb lett, mint ahogy terveztem. – Azt akarom, hogy ez... ami köztünk van, az két felnőtt ember testi igényeinek kiélése. Semmi több. Semmi kötelesség, semmi protokoll.
Spontán. Ahogy érezzük.
Krisztián rám nézett. A szeme komoly volt, de a szája sarkában ott bujkált valami.
– Ezt most nekem mondod, vagy magadnak?
– Neked.
– Biztos?
– Igen.
Egy percig nézett. Aztán bólintott.
– Oké. Akkor én is mondok valamit. Nekem is így jó. Spontán. Ahogy jön.
Nem akarok tőled semmi olyat, amit nem akarsz. És nem akarom, hogy ettől feszengjünk. De...
– De?
– De van egy kérésem.
– Mondd.
Krisztián elfordította a fejét, a plafont nézte. Aztán visszarám.
– Még nem mész nőgyógyászhoz... Nem íratsz fel fogamzásgátlót... Addig meg... kerüljük a behatolás útján történő kielégülést. Főleg én.
Nem értettem.
– Miért? Gondoltam, hogy majd használunk gumit. Az is biztonságos, nem?
Krisztián elmosolyodott. Olyan fanyar mosollyal, amit még nem láttam rajta.
– Tudod, Szilvi... guminővel zokniba baszni, miközben alkoholmentes sört iszol... hát, körülbelül annyi.
Nem értettem.
– Ez most mit jelent?
– Azt – fordult felém, és a hangja komoly volt –, hogy a gumi... hát, az nem ugyanaz. Nem érzek általa semmit. Vagy ha igen, csak nagyon keveset. És ha már... ha már egyszer megtörténik, akkor ne úgy legyen. Akkor érezzem. Érezzelek.