Villamosvezető 1. rész

A szék teljesen fel van emelve, de így is alig látok ki a szélvédőn.
Huszonnégy éves vagyok, és itt ülök a villamos vezetőállásában, egyenruhában. Na, milyen is az? Egy sötétkék, majdnem fekete nadrág, ami valami extrém rugalmas anyagból van, mert a gyártó nyilván nem számolt 153 centis vezetőkkel. Világoskék ünepekkir fehér, BKV-logós ing, ráadásul egy olyan blézer, ami háromszor akkora rajtam, mint kellene. Meg persze a nyakkendő, vagy sál, amit kötelező viselni, de aki kitalálta, az tuti nem próbálta még úgy megkötni, hogy közben a hajamat is kezelni kell. Az meg fenekem alá ér. Hosszú, barna, és félévente egyszer engedélyezem, hogy levághassák a töredezett végét. Ennyi. Azt mondták, szabályzat szerint felköthetném, de nem kötöm jó az coffba, vagy két oldalra tirolosan befonva. Ez az egy nagy van rajtam.
Mert amúgy minden másban kicsi vagyok. Pontosabban három centivel több, mint törpe... százötvenhárom centi. Apám magas volt, anyám átlagos.
A mamám volt törpe a családban – anyai ágon. Apámék viszont... na, az egy külön történet. Egy hatalmas, régi kolóniaszerű udvarban éltek.
Nagyszülők, mi, meg apám bátyjáék. Három oldalról zárt udvar, hátul egy konyhakertel, a végében egy kiszáradó félben lévő patak. Ott nőttünk fel, együtt. Nekik volt Krisztián, a fiuk. Három évvel idősebb nálam.
Krisztián... hát, néha ő is beszólt. Összevesztünk, és elővette a "törpe"
szót, mint a többi. De amúgy megvédett. Nem csak az unokatestvérem volt, nem csak a nagybátyám fia, hanem... a barátom is. Tényleg. Ő volt az egyetlen, aki mellett nem éreztem azt, hogy csak azért vagyok utolsó, mert ilyen vagyok.
Pedig mindig utolsó voltam. Általánosban, gimiben, a sorban, meg mindenben. És nem csak a termetem miatt. Azt éreztem, hogy emberként is utolsó vagyok. Semmi önérzetem nem maradt, csak egy hatalmas kisebbségi érzés. Úgy értettségiztem le, hogy közben azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld.
Aztán Krisztián elkezdett a BKV-nál dolgozni. Villamosvezető lett. Én meg...
én nem akartam további megaláztatást. Nem akartam irodában ülni, nem akartam egyetemre menni, ahol megint azt érezném, hogy semmire sem vagyok elég. Szóval egyik este bejelentettem:
– Én is villamosvezető leszek.
Apám majdnem félre nyelte a falatot.
– Szilvi, az korhatáros – mondta anyám óvatosan. – Huszonegy év.
– Akkor várok.
– De hát... – nézett rám apám, mintha azt mondaná, "de hát te egy törpe vagy, édesem".