Ami mindenkinek tökéletes 1. rész

Életem első 18 éve maga volt a mennyország. Apa kicsi lánykája voltam akit szinte tenyerén hordozott, mégis munkára nevelt.
Tizenkét éves voltam, amikor először vezethettem a traktort szüretkor. Apa mellett ültem, a keze a vállamon, de a kormányt én markoltam.
– Jól van, kicsi lányom, így kell ezt!
Büszke volt rám. Tudtam már akkor a bortermelés csínját-bínját, a szemek válogatását, a préselés fortélyait. De nehéz volt. Fárasztó. Anya munkájához képest legalábbis biztos.
Anya matematikát, fizikát és informatikát tanított a szakközépiskolában.
Poroszos volt. Szigorú tartás, kemény elvárások, soha egy felesleges szó.
A bátyám, Norbi, aki három évvel idősebb nálam, még tanította is, de akkor már csak óraadóként, mert a nullák és egyesek varázsa régen beszippantotta. Anyában nem volt játék. Amúgy is olyan volt apához képest, mint a vas a fához. És ez tetszett. Ez az életforma tetszett.
Pályaválasztáskor nem volt kérdés. A tiszta, fizikailag könnyű, mégis gondolkodásra kényszerítő informatikát választottam. Anya követelt, elvárt.
De Norbi felismerte, hogy én még nem vagyok az a csodagyerek. Nem vagyok informatikai zseni, akit anya akart belőlem, belőlünk faragni.
Segített. Óvott. Apa után Norbi szeretett igazán, ő védett meg a külvilág sérelmeitől. Aztán idővel azok a fura nullák-egyesek engem is beszippantottak.
Apa ekkor már mindent bérbe adott.
– Nincs, aki tovább vigye – mondta. – Harácsoltunk elég pénzt az életben.
A kulák szülők eleget hagytak ránk. Megtehetem, hogy már csak a hobbimnak éljek: a szőlőnek, a bornak, a motorozásnak.
Két hold nemes muskotályt hagyott meg a ház végében. Az udvari borászatban bérben dolgozta fel a szőlőt, a földbe vájt borospince hűvösében pedig dolgozgatott, borozgatott a motoros cimboráival.
A házunk egy háromgenerációs birodalom: két szint, padlástér, alatta a pince. Anyáé volt. Aztán Norbié és az enyém lett. Igazi bunkó informatikusok lettünk hárman a külvilág felé. És valljuk be: anya felénk is az volt.
Anyának a munka mellett a pénztorony építése volt az élete. Az aranyrudak halmozása a földbe vájt titkos páncéltermében. Naponta többször, tudatosan sulykolta belénk:
– Ezt a vagyont nem szabad elkótyavetyélni. Egyben kell tartani. Őrizni az értékét. Ez a tiétek is, de felelősséggel jár.
És mi hallgattunk. Tanultunk. Dolgoztunk. És azt hittük, ez a tökéletes élet.