Visszaemlékezés 2. rész

„Hét év házasság és tíz év kapcsolat után az a rohadt hét éves forduló nálunk, nálam is beütött. ”

Sajnos a bekattanás nálam történt, a férjem iránt érzett óriási szerelmem ellenére is. A gimnáziumban érettségi szünet volt, felkértek kísérő tanárnak egy háromnapos osztálykirándulásra, egy harmadikos osztályhoz, mivel az osztályfőnök – hogy is mondjam – inkább hátrány volt, mint segítség. Ő már régen túl volt mindenen. Egykor valószínűleg nagy formátum volt, de mára csak egy szenilis, agymosott tekintélymaradvány lett. A gyerekek röhögtek rajta a háta mögött. És néha már az orra előtt is. Különösen a fiúk kötődtek hozzám. Talán mert fiatal voltam, talán mert egyszerűen emberként szóltam hozzájuk. Az első este, mikor vacsora után a kertben, a padok között lazult a társaság, már jöttek is.

– Tanárnő, csak egy sört... A tanár úr nem engedi... Mi nem fogunk berúgni, csak ünneplünk, hogy itt vagyunk.
Én először nemet mondtam. Aztán elgyengültem.

– Rendben, egyetlen sör. Egy! És csak itt a panzió kertjében, amíg én is itt vagyok!
Aztán valahogy nálam is lecsúszott egy dobozos. Ettől az egytől az este mintha fellazult volna. Velük nevettem. Aztán jött az a fiú. A „jó családból való”. Az „elit apuka” fia. Magabiztos volt, jóképű és harsány, de volt benne valami figyelmesség is. Láttam, hogy próbál imponálni nekem. Nem zavart, csak feltűnt. Estére nem volt részeg, de egyértelműen túlpörgött. Láttam rajta, hogy ha most magára hagyom, balhé lesz. Hangoskodás. Lebukás, telefon az igazgatónak. Azt mondtam neki, jöjjön fel a szobámba. Ott biztonságban lesz. Lefektetem, alszik, és reggel minden megy tovább.
A szobámba rejtettem. Azt hittem, jót teszek. Azt hittem, hogy ezzel elkerülöm a bajt. De akkor még nem tudtam, hogy a baj nem kívül van, hanem bennem. Egy szoba, két lélegzet és belül egy határvonal. Abban a pillanatban, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót, és kettesben maradtunk a panzió tetőtéri szobájában, valami megcsúszott bennem. A fiú, Gergő, leült az ágy szélére. Még nevetett valamin, amit lent mondtak a többiek. Lassan elhalkult, rám nézett.

– Tanárnő, Erzsi néni! Nem lesz baj, ugye?
Erzsi néni. Csak ő hívott így. Volt benne valami játékosság, és furcsamód nem zavart. Nem éreztem nevetésre méltónak. Inkább személyesnek. Talán túl személyesnek is.

– Ha csendben itt maradsz, nem lesz. Holnap reggel együtt lemegyünk reggelizni, mintha semmi sem történt volna.