Az Audinak köszönhetően 3. rész

Eltelt majdnem két hét. Az első napokban még minden beforduló kocsira összerándultam, minden csengésre a torkomban megfordult a szívem. Aztán lassan lenyugodtam. A régi ritmus visszatért. A reggeli kávé, a megrendelések, a szétszerelt alkatrészek zaja, Józsi bá csendes morgolódása. Már nem rándultam össze, amikor az udvaron kereket csikorgattak, már nem kapkodtam elő a telefonomat, hogy lássam, ki hív. Egyszer csak észrevettem, hogy nézem a kijelzőt és mély, ösztönös megkönnyebbülés ömlik el a mellemben, amikor nem Csaba vagy Kinga neve világít fel.
A lelkemben valóban megkönnyebbültem. Úgy tűnt, megúsztam. Az Audi javításának furcsa, testi fizetsége, azok a feszült, sötét órák a műhelyben és a lakásban, mintha csak egy rossz, de elmúlt álom lettek volna. Már csak egy bizsergő emlék maradt a bőröm alatt és egy óriási, önző pipa. A kamaszkorom álmainak nője. Az a nő, akiről a városban minden férfi álmodozott és most... most megvolt. Ezzel a betetőzéssel próbáltam elnyomni a mélyebb rétegeket, a félelmet, a kiszolgáltatottságot. De tudtam, hogy ez csak a felszín.
Sajnos, egy délutáni záráskor, amikor már kezdtem elpakolni a szerszámokat  és éppen a szerszámos szekrény zárját billentettem volna be, hirtelen úgy éreztem, elhamarkodott volt az örömöm. A napsütötte, olajos műhelyben állva, a 21-es kulcs a kezemben, élesen és tisztán visszatért az az érzés, ami akkor elöntött a zuhany alatt, nem a testi közeledés emléke, hanem az a sejtelmes, nyomasztó tudat, hogy valami mélyen megváltozott. Kinga utolsó szavai, a tükör előtti üres tekintete... ez nem volt egy lezárható tranzakció, de mégis annak kellett lenni. Ez egy ajtó volt, amit bezártunk és most, a csendes délutáni napfényben, úgy éreztem, hogy valami még sincs rendben. Csak még nem látom, mi az, de az őrangyalom a hátam mögé bújva jelezte... Gáz van.
A nap végi csendet a féktárcsák sikoltozva törték meg, amikor a fekete Audi a műhely ajtóig vágódott. Csaba kitört olyan erővel, mintha a kocsi ajtaja személyes ellensége lett volna. Az ajtó olyan hangot adott, mintha törékeny csont tört volna.  A szeméből szikrák röpködtek,  az orrából pedig szinte látható lángok ömlöttek. Egy negyed zabszem sem fért volna ki a seggemen. Üvöltötte a pofámba, köszönés nélkül. A hangja olyan volt, mint a repesztő acél.